1986 áprilisa volt. Tavasz. Az év, ami megváltoztatta az életemet. Matekversenyt nyertem, felvettek egy híres elitgimnázium matematika tagozatára és még az iskolában is népszerű voltam. Addigra túl voltam néhány fantasztikus koncertélményen: élőben láttam a P. Mobilt, az Iron Maident és a Depeche Mode-ot. Apám elvitt az István, a király nyilvános forgatására a Városligetbe. Később – még ebben az évben – láthattam a Queent no és jött a Scorpions is.
Egy dolog viszont még hiányzott: sosem volt barátnőm. Előző évben majdnem összejött, de egy félresikerült próbálkozáson kívül nem történt semmi. Hetekig beszélgettem a lánnyal, szinte az egész nyarat együtt töltöttük, míg végül összeszedtem minden bátorságomat, és írtam neki egy levelet. Választ nem kaptam, csak napokkal később egy gumilabdát, a pöttyökre írva ezzel az üzenettel: „kicsit én is”. Ahogy véget ért a nyár, ennek az el sem kezdődött szerelemnek is vége szakadt.
Az iskolában a lányok persze láttak, hogy végtelenül gátlásos vagyok. Flörtöltek, kacérkodtak, én pedig joggal feltételeztem, hogy csak gúnyolódnak. De azon a tavaszon, valahogy még ez is más lett. Az egyik osztálytársnőm szokás szerint leült mellém a szünetben, hozzám bújt nevetve, de én nem húzódtam el. Ránéztem. Elhallgatott, csak néztük egymást. Aztan elkapta a tekintetet, felallt es kifutott az ures terembol.
Akkor először éreztem, hogy győztem, hogy hatalmam van a lányok felett. Mindig csúnyának tartottam magam, de akkor azt éreztem, hogy bárkit meg tudok szerezni. Szavak nélkül. Így volt, de hogy miért, azt sokáig nem tudtam megfogalmazni. Évekkel később aztán egy kedves kis félrelépésem megtette. Egy pizzériában történt. A lány bejött, odaállt a pult mellé, hosszan a szemembe nézett, és miközben egymást néztük, azt mondta: „Amikor beléptem csak egy hatalmas, ijesztő fickót láttam, de most, hogy a szemedbe nézek biztonságban vagyok.” Gyönyörű volt, és valljuk be, nagyon bevállalós. Kevés lány mert volna necchálós topban melltartó nélkül kimenni az utcára. Ő megtette. Valójában ismeretségünk első két órájában a melleivel beszélgettem. Aztán hajnalig sétáltunk a városban, hogy reggel együtt ébredjünk a lány apró budai lakásában.
Ennyi maradt meg ebből. Hatalmas fellángolás volt, szerettem, de csak kétszer találkoztunk. Hm… Elfelejtettem mondani, nekem akkor már feleségem volt. Néha jó helyen vagyunk, de a rossz időben.
De térjünk vissza 1986 áprilisához. A kívül kemény, de belül bizonytalan sráchoz, aki minden nap a „téren” lógótt a haverjaival. Aki kipróbálta a sört, még a pálinkát is, a cigit és persze nagyokat lódított a soha nem létezett barátnőiről. Mígnem egy napon két lány az iskolából – két nagyon szép és népszerű – segítséget nem kért tőle és a barátjától. Nem emlékszem hogy lett a biciklilánc szereléséből beszélgetés, de a lényeg az, hogy másnap újra ott voltak. Harmadnap is. Két hónapon keresztül minden egyes nap. De még mindig nem esett le, hogy valamit talán akarnak tőlünk, hiszen az egyikük az iskola szépe volt. Mint az amerikai filmek bálkirálynője. Olyan, akiről minden fiú álmodik, de senki nem meri randira hívni.
Végül ők hívtak el minket moziba, mi pedig mindent előre elterveztünk. Páholyba vettük a jegyeket, hogy senki se zavarjon, és mivel mindketten a bálkirálynőt akartuk úgy döntöttünk, hogy majd mi előre leülünk, és a lányok „választanak”. Megjegyzem, a másik lány is klasszisokkal jobban nézett ki nálunk. Én akkoriban metálos másodvirágzásomat éltem. A Depeche Mode sokk miatt levágott hajam már újra megnőtt. De a csúcsot a sárga-fekete csíkos sztreccsnadrág jelentette, a Scorpions „World Wide Live” lemezének borítójáról.
A lényeg hogy több hónap szerencsétlenkedése után mellém ült le a lány. Engem választott az iskola legszebb lánya. Én pedig nem csináltam semmit. Mozdulatlanul néztem a filmet, miközben a „Csók” című könyv tanácsai kavarogtak a fejemben. Jeleztem a barátomnak, hogy 100-tól visszaszámolok és aztan jöhet az „átkaroló hadművelet”. Ötvennél járhattam amikor hátranéztem – ők már csókolóztak. Innentől nem sokat láttam a filmből. Egy csók volt csupán. Egy végtelen hosszú csók, aminek a villanykapcsolás vetett véget.
„Ki megtalált, itt volt néhány órát, néhány éjszakát,
és gyorsan ment tovább.
Még engedem, hogy ár sodorja, szél kavarja életem,
ameddig jó nekem.
De azt hiszem, most van itt a perc, hogy fogd a két kezem,
az kell nekem!
Mert ha itt vagy velem, a szívem megpihen.”
A következő hetek teljes eufóriában teltek. Mondjuk úgy inkább, hogy egymás testének a felfedezésével. És persze minden olyan dologgal , amit 14 évesen nagyon romantikusnak érez az ember. Kincskereséssel a Margitszigeten, ligeti sétákkal, csónakázással, fagyizással, éjszakai beszélgetésekkel a patakparton üldögélve…
Miért lett vége? A barátom nem akarta folytatni a másik lánnyal, aki neki csak a „maradék” volt. Én meg természetesnek vettem, hogy akkor én sem folytatom. Vajon hol lennék most, ha akkor nem így döntök?
„Egyedül, egy ház udvarán
Követem a léptek zaját
Valahol egy ajtó most csukódik rád.
…
Visszaköszön rám a magány
Emlékeim görcsös kínpadán
Egy kirakati bábu karjaiba zár.
…
Szerelem a kávéház padán
Szerelem a múltam színpadán
A reménytelen játék emléke után.
…
Hadd nézzem még egyszer a Holdfény táncát
A szemeiden át.”
Frissítés: Az érettségi után a másik lánytól megtudtam, hogy ők is látták, hogy visszaszámolok…