Tizenegy évesen a mozi volt az egyetlen hely, ahol el tudtunk tűnni. Nem a világ elől – magunk elől. A sötétnek különleges jelentése, többszörösen összetett értelme volt akkoriban. Volt olyan nap, amikor a ½ 4-es vetítés után rohantunk át egy másik moziba a ¾ 6-os filmre, majd onnan tovább a harmadik helyre. (Minden moziban ½ 4, ¾ 6 és 8 óra volt a három kezdési időpont.) Akkor még nem volt YouTube, nem volt Netflix, még VHS is csak ritkán – legfeljebb valami nyugatról csempészett, sokadszorra másolt kazetta, amin egy Bruce Lee film helyett néha véletlenül német pornó volt.
A filmek elvarázsoltak. Nem volt „visszanézhető” az élmény, tehát neked tenned kellett érte. Ha nem láttad, nem volt. Kihullott a világodból, mielőtt belekerülhetett volna. A Hair-t például szinte végtelenítve néztem heteken keresztül, moziból moziba járva. Hasonlóan a Jézus Krisztus Szupersztárt is.
Aztán jöttek a gimnáziumi évek. A délutáni rohanások lassan elmaradtak. A mozik sötétjét a kocsmák, pinceklubok, koncerttermek és DISCO-k sötétjére cseréltem. A mozi megmaradt csajozós kelléknek, leginkább az első randik helyszíne lett. A filmek? Többnyire feledésbe merültek. Nem azért, mert rosszak voltak – hanem mert közben az ember figyelmét más kötötte le. A másik jelenléte. A közelség esélye. A testiség vágya. A lányok? Rájuk sem emlékszem. Kivéve egyet. Egy évvel idősebb volt nálam, egy gimibe jártunk. Mint már említettem, én matektagozatos „geek” voltam. Engem ugyan nem közösítettek ki, de azért nem vetett senkire jó fényt, ha egy matekossal barátkozott, vagy járt. (Volt egy másik barátnőm is a suliból akkoriban. Hónapokig jártunk úgy, hogy nem mondhattam el senkinek, mert szégyellte…)
Egy vetítéssel egybekötött beszélgetésre vitt el. A biciklitolvajok című filmet, és egy másfél órás – szellemi önkielégítéssel felérő – vitát ültem végig csak azért, hogy azután a parkban tíz percig térdeljen előttem. Igen, ilyen egy tizenhat éves. Mindent a szexért.
Másnap az esti kocsmázás helyett elmentem vele a Moziklip-re. Elkezdődött a film, és az első pillanattól kezdve úgy éreztem magam, mint sok évvel ezelőtt, amikor a Hair-t először láttam. Megszűnt minden körülöttem. Magába szippantott a zene, benne voltam a dalokban. Minden ködösen megfogalmazott rendszerkritikus sor telibe talált. Először éreztem, hogy egy diktatúra ellen hogyan lehet művészettel lázadni. Ennek a filmnek köszönhettem, hogy később megismertem az akkori alter közösséget is. Topótól Vaszlavikon keresztül a Kontroll Csoportig.
A lánnyal mi lett? Semmi. Volt pasija, aki ráadásul tudott rólam, de annyira szerelmes volt belé, hogy elnézte neki. Én viszont épp abban az életszakaszban voltam, amikor egy lány – egy hét. Úgyhogy visszaadtam. És nem beszéltünk többé. Valószínűleg úgy mennénk el egymás mellett az utcán, hogy fel sem ismernénk egymást.
De vissza a filmre. Miért volt olyan jó? Nem tudom. A dalok egymásba csúsztak, de mindegyiknek megvolt a saját helye. A V’Moto-Rock, Komár László, Zorán, Sziámi, Katona Klári… Teljesen külön világok szólaltak meg, teljesen eltérő műfajok álltak össze egyetlen egésszé. Valahogy minden egy irányba mutatott. És mindegyik egy kicsit hozzátett a nagy jelentéshez.
„Negyven a jegy, s talán hatvan az élet
De illúziók nélkül semmit sem ér.”
„Amíg az örökösök bőgnek, én figyelem a komédiát
Ahogy a családi körben az emlékemet ápolják
Pedig az övék a pálya, a kocsi, és a piros kanapé
Ó ez csak a jó balhé”
„Alszol holnap
Hidd el neked
Az is elég
A múltat befestették
A jövőt elégették
Hisz indiánok vagyunk mindannyian
Fejünkön tépett dísz díszeleg”
„Mi már leszoktunk róla
Nem élünk semmivel
Ez már az utolsó óra
Ezt józanul töltjük el
Nem félünk semmitől
Ami jön és megöl”
„Kicsit korábban ébredek, csak úgy magamtól
S egyre ritkábban beszélek az álmaimról
De te semmit sem változtál
Csak halkabban szeretsz már”
„Megvan a helyünk, az ágyunk vetve vár
Az álmunkra vigyáz a biztonsági zár
Olcsó palik vagyunk, nincsenek vágyaink
Már visszaköszönnek ránk filléres álmaink”
Ez nem egy sláger. Nem is egy „betétdal”. Ez egy víz alatti sikoly. Egy dal, amit nem hallasz, csak érzel. Mint amikor álmodban zuhanás közben felébredsz – és a tested még mindig esik.
A Sirálysziget nem ad fogódzót. Nincsen benne refrén, amit dúdolni lehet. Nincsen benne történet, amit el lehetne mesélni. Csak egy érzés. Egy folyamatos süllyedés. Az idő nem lineáris benne – hanem széttörik, szétfolyik, elázik.
A világ nem romlik el – csak eltűnik. A dalban a valóság egyre inkább feloldódik a víz alatt. És mire észbe kapnál, már te is ott vagy a mélyén, egy szigeten, ahol nincs se híd, se irány, se visszaút.
Ez a dal a gyász egy sajátos formája. Nem valakiért – hanem valamiért. Az időért. A fiatalságért. A lehetőségekért, amik nem történtek meg. Egy sziget, ahol nem lakik senki, csak te. És a zene. Ami nem vigasztal. Csak elmondja, hogy te is ott vagy már.
Utóirat
Tímár Péter filmjei azóta is az életem részei. Egészséges erotika, Csapd le csacsi, Csinibaba. Mindegyikben ott a vidámság mögött a valóság.