Sok olyan történetem van, ahol a szereplők nevére nem emlékszem. Nem azért, mert nem voltak fontosak – dehogy nem -, hanem mert a nevük volt a legkevésbé lényeges bennük. Mintha az elme szándékosan mosná el ezeket a részleteket, hogy a lényegre koncentrálhassunk.
A válásom után például megismerkedtem egy lánnyal az akkoriban divatos online társkeresők egyikén. Én találtam rá, vagy inkább ő talált meg engem, már nem emlékszem pontosan. Mindössze egy kép volt feltöltve róla, amin ráadásul nem is volt valami csodaszép. Egy lány egy habos fürdőkádban, egy arc, egy kéz és egy mosoly. De valami volt abban a képben, valami megfoghatatlan, ami azonnal rabul ejtett. Hetekig beszélgettünk és én közben lassan szerelmes lettem. Egy fényképbe. Egy pixelekből összeálló illúzióba.
Az első igazi találkozásunk aztán le is zárta a kapcsolatunkat. Kávéztunk, sétáltunk a parkban órákig, beszélgettünk mindenről és semmiről, nevetgéltünk. Nagyon jól éreztük magunkat, de semmi több nem történt. Még egy tétova érintés sem volt, egy elkapott félmosoly sem. Azok a dolgok hiányoztak, melyektől egy randi igazán izgalmas lesz. „Direkt ért hozzam? Egy jel volt, hogy többet is akar? Nekem szólt a mosoly? Bátorítás lett volna?” A tiniknél is így zajlik, a felnőtteknél is.
Estefele a ligetnek ahhoz a pontjához értünk – a régi Közlekedési Múzeum előtt – ahol lehetett parkolni. Ő odament egy autóhoz, kinyitotta, és kedvesen felajánlotta, hogy hazavisz. Természetesen örömmel elfogadtam. Beültem, a biztonsági övért nyúltam, és…
És ő nagyjából két másodperc alatt lehúzta rólam a nadrágot.
Annyira meglepődtem, hogy szólni sem bírtam. Lefagytam. Nem azért, mert prűd vagyok – csináltam ennél sokkal „keményebb” dolgokat is. (Hogy mást ne mondjak, kevés ember mondhatja el magáról, hogy a BS-ben tízezer ember jelenlétében egy Ákos koncerten csinálta „azt”…) – de ez a befejezés nagyon, de nagyon nem illett a randihoz.
A lány persze észrevette az ellenkezésemet, felnézett és meglepődve kérdezte: „Mi van? Hát nem ezért találkoztunk?„
A szerelem abban a pillanatban elmúlt. Szó szerint. Mintha valaki lekapcsolta volna a villanyt. Talán még két hétig jártunk. Nagyon kimerítő, és nagyon „élvezetes” két hét volt. Ez idő alatt alig beszélgettünk, csak hagytuk, hogy történjenek a dolgok. Úgy látszik, amit meg kellett beszélnünk, azt már online megtettük, és a kapcsolatunk valós, fizikai része kizárólag a testességről szólt. Semmi többről.
Ahogy jött, úgy tűnt el. Törölte magát a társkereső oldalról, és többet nem válaszolt a hívásaimra. Én sem bánkódtam különösebben, hiszen volt más. Találtam olyat, akinek emlékszem a nevére.
Készséges vagy
És szép
De ha kell, hát megcsúnyulsz
Idegenként is
Az otthonom vagy
Ahogy mohón hozzám nyúlsz
Lehetnék hálás ezért
Vagy sírhatnék
Hogy néha máshoz is jó vagy
De ha az öledbe bújok
Nem érdekel
Az sem, hogy lesz-e holnap
...
Ha egyetlen óra lenne az élet
Az utolsó percét
Benned tölteném
Már kész voltam ezzel az írással, és éppen zenei illusztrációt kerestem, amikor bevillant Ákosnak ez a száma. Hiszen ez erről a lányról szól. Két hét a világ legvégén, amikor már az élet nagy kérdései senkit nem érdekelnek. Amikor a lélek már máshol jár, de a test varázsa elég ahhoz, hogy az ember mindent feladjon érte. Még azt a fontos utolsó percet is.