Sokszor rácsodálkozom arra, hogy a 12 éves fiamnak nincs „kiforrott” zenei ízlése. Én már 10 évesen beleszerettem a rockzenébe, igaz akkoriban nem volt nehéz. Sokan – köztük én is – a ’80-as éveket tartják az egyik legmeghatározóbb évtizednek a modern kori zenében. A stadionkoncertek kora, a rock újraéledése, a legjelentősebb metál műfajok megjelenése, a new-wave térhódítása, ami magával hozta az populáris elektronikus zene megszületését. (Tudom, előtte is volt elektronikus zene, de nem a „tömegeknek”. Kraftwerk, Tangerine Dream, Jean Michel Jarre… Fantasztikus zenék, de csak a „vájt fülűeknek”.)
Ötödikes koromban minden vasárnap összeírtam a Rádió- és tv-újságból, hogy milyen rock lesz a Tánczenei koktélban, és a Sokol rádiómmal felszerelkezve mentem iskolába. Ha szerencsém volt, akkor a szünetben meghallgathattuk a Hűtlent, a Mobilizmót, esetleg egy Hobo számot.
Álmodtál, ébredtél, Vártál rá, hogy felnőtt légy. Felnőttél, más lettél, Minden álmod elmúlt rég. Menj az úton menj tovább Ne nézz, ne nézz vissza már. Menj az úton menj tovább Ne nézz, ne nézz vissza már. Rossz voltál, jó lettél, Megbántad, ha vétkeztél. Múltad múlt régesrég, Volt mi volt, tovább mentél. Menj az úton menj tovább Ne nézz, ne nézz vissza már. Menj az úton menj tovább Ne nézz, ne nézz vissza már.
Onnan veszem észre, hogy én is öregszem, hogy a nagy példaképeim közül többen már rég elmentek. Ezt a számot például mindig megkönnyezem, és ott vagyok életem első P. Mobil koncertjén 1984-ben, 12 évesen, kockás ingben, szűk farmerben és tornacipőben. A színpadon a fiatal Tunyogi. Tiniként én is üvöltöttem, hogy „Felnőttél, más lettél, minden álmod elmúlt rég”, és olyankor mindig arra gondoltam, hogy majd én megmutatom, hogy nekem felnőttként is lesznek álmaim. Most is vannak, szerintem mindig is lesznek. De pontosan tudom, hogy az álmok és a realitás nem mindig találkoznak.
És mi volt az, ami miatt ez a műfaj megfogott? Még egészen kis gyerek voltam, amikor nagypapámmal a belvárosba mentünk valamiért. (Kertvárosban nőttem fel, nagyon ritkán jutottam el a központba.) Sétáltunk a körúton, és a Corvin mozi közelében nagyon sok farmeres, hosszú hajú srácot láttunk szerteszét a padokon, a földön ülve, fekve. Ittak, cigiztek, ragasztóztak. Ijesztő volt, mégis érdekes. És egyszer csak megláttam egy félmeztelen srácot, akinek a hátába volt égetve, hogy P. Mobil. Sosem fogom elfelejteni. Évekkel később, amikor a rádióban felkonferálták őket egy zenei műsorban, egyből eszembe jutott az az emlék. És valamiért egyből szerettem a zenéjüket, anélkül, hogy hallottam volna.
De hogy ne maradjunk „csajozós” történet nélkül, ugorjunk előre pár évet. 1992-be, a budapesti Guns N’ Roses koncertre. Életem első koncertje volt, ahol nem a küzdőtéren voltam, hanem ültem. Ez a lány sem játszott jelentős szerepet az életemben – akkor este láttam először, és másnap reggel utoljára. Semmit nem tudok róla, se a nevét, se azt, hogy hány éves volt. Viszont a megismerkedésünk története filmbe illő volt. Axl leült a zongorához és belefogott a November Rain intrójába. És akkorát dördült az ég, hogy a mellettem ülő lány megmarkolta a kezem ijedtében. Kell ennél több? Fantasztikus zene, ijedt lány az oldalamon, zuhanó eső. Nem is kellett megszólalnom. Kapott egy lágy puszit a szájára – éppen csak hozzáértem – és annyit mondtam: „Nyugi!”
A haverom és edzőtársam egyébként ettől a tulajdonságomtól – a könnyedségemtől – borzasztóan ki volt rám akadva akkoriban. Junior magyar bajnok testépítő volt, mégis képtelen volt egy lányt felszedni. Emlékszem, egyszer megérkeztünk a Total-Car elé, kiszálltunk a kocsiból, és odalépett elém egy lány: „Szia, ne haragudj, de hetek óta minden hétvégén lehozom ide a barátnőimet, csak azért, hogy lássalak. Nem akarsz velem járni?” A haverom erre földhöz vágta a kocsikulcsot, és „Ilyen nincs! Ezt nem hiszem el!” felkiáltással ott hagyott minket, és bement a Total-Carba.
Egyébként nemcsak nekem maradt emlékezetes az este.
„Amire viszont egy későbbi interjúban is elérzékenyülten emlékszik Axl, az az, amikor a November Rain zongora intróját játszva egy hatalmas villám cikázott át a stadion felett, húzva maga mögött a hátborzongató dörgést is. Ahogy a szám beindult, úgy szakadt le az ég a tömegre. Slash fejgéppel megfestett szólója az esőfüggönyben ikonként égett az ott lévők szürkeállományába.”