Valamelyik nap a Facebook feldobta nekem az egyik rég elfeledett ismerősömet. Legalább harminc éve nem láttam. Megöregedett – mint mindannyian –, de mégis… volt benne valami. Valami, ami miatt hirtelen nem tudtam továbbgörgetni. Még mindig vonzó volt, az a fajta csendes szépség, amilyen akkoriban is volt, csak én nem vettem észre.
Amikor először találkoztam vele, még kistinik voltunk. Ő egy szürke kisegér volt, akit az iskola folyosóján simán kikerül az ember anélkül, hogy észrevenné. Nem volt benne semmi „extra”. Azokban az években sokszor összefutottunk. Közös barátok, közös programok, ugyanazok a tinédzserbulik, ugyanaz a naiv szabadság. Együtt lázadtunk, majd együtt lettünk fiatal felnőttek – de én sosem néztem rá úgy, mint egy nőre.
Egészen addig a bizonyos nyárig. Az érettségi utáni hónapokat éltük, őrült módon, felszabadultan. Egy hétvégi balatoni buliba tartottunk, stoppal, mert akkoriban ez még kalandnak számított. Amint kiszálltunk a kocsiból a 70-es főút mellett, egyenesen a partra indultunk. A déli nap perzselt, a levegő vibrált. Előttünk, úgy ötven méterre két lány sétált a strand felé. Már messziről kiszúrtuk őket – gyönyörű, vékony, kisprtolt testek, napbarnított bőr, falatnyi tangák, semmit nem takaró bikinifelsők.
Gyorsítottunk. Utol akartuk érni őket, elcsípni egy mosolyt, egy félmondatot. Aztán megszólítottam az egyiket, és amikor megfordult… majdnem megállt bennem az ütő. A szürke kisegér volt az. Csak épp időközben nővé érett. Egy bombázóvá. A kamaszos ügyetlenség helyét finom mozdulatok, természetes magabiztosság és egy ismerős mosoly vette át.
A hétvége hamar véget ért. Nem találkoztunk a bulin, és később sem sokáig. Az egyetem elkezdődött, a napjaim be voltak táblázva, a bulik ritkultak. Aztán karácsony előtt újra összefutottunk. Sokáig beszélgettünk de már nem tudtam úgy nézni rá, mint egy régi haverra. Randira hívtam és ő azonnal igent mondott.
Másnap elvittem vacsorázni. Aztán egy bárban összebújtunk. Majd felmentünk hozzám. A dolgok mentek a maguk megszokott útján. Csókolóztunk, és leheveredtünk az ágyamra. Biztos voltam a dolgomban, „számtalanszor” megtörtént már ez abban az ágyban. De most egészen más lett a folytatás.
Kerestem Neked egy jó helyet,
Ahonnan nézheted a csillagokat,
Félsz tőlem, akár a tűztől,
Pedig az csak meleget ad.
Engedd a kezeimet, hadd mozogjanak,
Megbocsátható bűn, amit teszünk,
Érezd, hogy lüktet a vérünk
Így, ahogy együtt fekszünk.
Megráz a tested és mindenhol éget,
A hullámzó természet felett lebegsz,
Elindult köztünk egy csodás kapcsolat,
A gyónás, azt hiszem, ma elmarad.
Engedd a kezeimet, hadd mozogjanak,
Megbocsátható bűn, amit teszünk,
Érezd, hogy lüktet a vérünk
Így, ahogy együtt fekszünk.
Remeg a tested és lehetnél bátrabb,
De nekem még így is szép vagy,
A vadvirágok oly szépek lettek már…
Mindketten győztünk és remegve szállunk,
Most minden oly tiszta és valódi lett,
De hidd el, hogy kevés volt, s tennünk kell érte,
Hogy megmaradjon ez a pillanat.
Engedd a kezeimet, hadd mozogjanak,
Megbocsátható bűn, amit teszünk,
Érezd, hogy lüktet a vérünk
Így, ahogy együtt fekszünk.
Remeg a tested és lehetnél bátrabb,
De nekem még így is szép vagy,
A vadvirágok oly szépek lettek már…
Remeg a tested és lehetnél bátrabb,
De nekem még így is szép vagy,
A vadvirágok oly szépek lettek már…
De nekem még így is szép vagy.
A kezem lassan elindult a blúza alatt, és finoman megérintette a mellét. – Ebben amúgy nagyon jó voltam. Úgy tudtam a kezemmel végigsimítani a lányok testét, hogy éppen csak megérintettem őket. A hatás soha nem maradt el. – A lány megremegett, szorosan rám simult, már a lábaival is átölelt. És akkor azt mondta: „Ezt még a Zsoltinak sem engedtem soha.” Lefagytam. Zsolt a barátja volt (akivel amúgy még akkor is járt) már közel két éve. A lány persze azonnal látta rajtam a döbbenetet, és még hevesebben csókolt. De nekem nem ment. Egyszerűen nem tudtam megtenni vele azt, amit más lányokkal könnyedén. Hiába volt tökéletes a teste, belül még mindig ugyanaz a 14 éves, naiv, kicsit elveszett lány maradt, akit valaha megismertem.
Furcsa éjszaka volt. Úgy fedeztük fel egymás testét, mint két tapasztalatlan tini (az egyikőnk valóban az volt), kipróbáltunk mindent, kivéve „azt”. Jó volt neki, láthatóan (és jól hallhatóan) élvezte. De az ártatlansága megmaradt.
Most, harminc év távlatából nézve valószínűleg készen volt rá, hogy elveszítse. Nekem akarta adni. Egy régi barátnak. Egy biztonságot nyujtó ismerősnek. Talán hiba volt visszautasítani. Mindenesetre azután az este után nem keresett többé.
És most újra láttam. De már nem az én emlékeimben él, hanem máséban.
Átfolynak a fények
Kezeim között
Elfogy az út is
Lábam előtt
Felcsap a hullám,
Fel a fejem fölé,
Lehúz a mélység
Az istenek közé.
Erős szembeszéllel
Mit is tehetnék,
Idegen átutazóként
Kihez mehetnék.
Elkopnak úgyis
A homokszemek,
Kitárt öröklétnek
Szeretője leszek.
Gyertya testem
Lassan leég,
Helyettem majd újak adnak fényt,
Árnyékomat végleg szabadon engedem…
Gyönyörű fa tövében
Egyedül magammal,
Elringat a tested
Hamis szavakkal.
Mosolyognom kéne
Csukott szemekkel,
Vérbajos, édes élet,
Soha ne felejts el.