Egy régi barátommal beszélgettem a minap. Szinte senkim nem maradt a múltamból, de a legtöbbjük nem is hiányzik. Igaz barátom tulajdonképpen csak egy volt. Ő tizenkilenc évesen meghalt, azóta nem kerestem senkit helyette. És nem is hiányzott. Voltak barátok, akikkel sokat lógtam együtt, haverok, akikkel hétvégente találkoztam valamelyik közös szórakozóhelyünkön, és voltak az ismerősök, akikkel ha összefutottunk, örültünk egymásnak… aztán fél perc múlva mindenki ment tovább az ellenkező irányba. Ilyenkor általában azon gondolkodtam: „Hogy is hívják ezt a srácot?” A nevekkel amúgy is hadilábon állok. Még a gimis osztálytársaim közül sem tudom mindenkinek a nevét. Sőt… sok barátnőm nevét sem. Olyan is volt, hogy percekig törtem a fejem egy olyan lány nevén, akivel együtt éltem.
Szóval beszélgettünk. Ezek az ártatlan múltidézések azok, amikor újraéljük a régi ökörségeket. Egymást túllicitálva idézzük fel az idiótábbnál idiótább történeteket. Ott tapicskolunk a régi bűnökben, mintha csak egy koszos tó fenekén keresnénk kagylót. És persze előkerülnek a régi közös ismerősök is.
Az egyik például egy igazi lúzer volt. Az a típus, aki soha nem tanult a hibáiból – magabiztos hülye, aki mindig azt hitte, hogy a körülmények áldozata, miközben ő mindent jól csinált. Például egyszer arcon lőtte magát egy forgótáras gázpisztollyal. Nem direkt – egyszerűen csak unatkozott és játszott vele, miközben mi a nappaliban filmet néztünk. A lövés után teljes csend lett. Leállítottuk a filmet, ültünk… aztán mindenkiből kitört a röhögés. Kinyílt az ajtó, és ott állt az eszlény vörös fejjel, taknya-nyála összefolyt, széttárta a kezét, és csak nyöszörögni tudott. Percekig fetrengtünk a földön.
Nála a valóság mindig csak nyers alapanyag volt a sztorikhoz, és minél távolabb állt a tényektől, annál magabiztosabban mesélte. Ha ő beszélt, a ponty ötvenkilós volt, a buli „legalább százfős”, és a csajok mind „száz százalékban oda voltak érte” — bár ezt a valóság makacsul cáfolta. Erről szeretnék ma mesélni.
Egymásba érnek a randevúk;
Vívjuk a nemek közti háborút.
Zavaros a drága, nem érthetem,
A múltkor akarta, most pedig nem.
Védekezik ismét, visszavonul,
Szemével támad, ártatlanul.
Vonakodik, nem jön, kit érdekel?!
Tele van a város szerelemmel.
Fedezékbe bújik, hadat üzen,
Elenged, elkap, játszik velem.
Egy cetlire írja a telefonszámom,
Ígéri, felhív, még ezen a nyáron.
Most mennie kell, 'Mit gondolok róla?!'
A fiúja várja egy félóra múlva;
Ha neki az a fontos, nem érdekel,
Tele van a város szerelemmel.
Nem baj, ha egyedül vagy,
Nem baj, ha egyedül vagy.
Tele van a város szerelemmel!
Sosem voltam a tisztesség szobra. A haveri aranyszabály — miszerint barát barátnőjéhez nem nyúlunk — nekem inkább ajánlás volt, mint törvény. Ennél a srácnál például többször is… átléptem a határt. Nem is egy lánnyal, de az most mellékszál.
Az első alkalom viszont… az külön történet.
A lányt először akkor láttam, amikor én tizenöt voltam, ő pedig hét. Akkor még csak egy kedves kislány volt az egyik barátom unokahúga. Aztán telt az idő, és persze ő is felnőtt. A haverom születésnapi buliján ő is ott volt, mivel akkoriban a barátnője volt. Ő tizenhét, a srác huszonöt.
A bulin a konyhában beszélgettünk páran. Én akkor már házas voltam, „nyitott” kapcsolatban. Volt egy szabályunk: egyszeri, érzelemmentes kaland belefér, ha mindketten tudunk róla. Akkor még hittem, hogy ez a szabály majd kordában tart. Ma már tudom, hogy inkább olyan, mint a védőkorlát egy hídon: jó érzés, hogy ott van, de ha tényleg át akarsz esni rajta, nem nehéz.
Mindig is szerettem a szép lányokat. A magas, vékony, sportos lányokat — azokat, akikhez a srácok nagy része hozzá sem mer szólni, mert „velem úgysem állna szóba”. Ezek a lányok többnyire magányosak; a bulikban is egyedül vannak (mert senki nem szól hozzájuk, hála a sok mulya srácnak). Én viszont könnyen szóba elegyedtem velük, és tíz perc múlva már az életük apró titkait osztották meg velem — egyszerűen mert figyelmesen tudtam hallgatni.
Természetesen a konyhában is mellé ültem. A kislányból fantasztikus nő lett. Szinte észrevétlenül vontuk ki magunkat a nagy dumapartiból, és húzódtunk kicsit félre. Tudtam, hogy a haver barátnője, és kezdetben nem is gondoltam semmi „rosszra”.
– Mit vettél neki születésnapjára?
– Azt kérte, hogy feküdjek le vele.
– De hát hónapok óta együtt vagytok.
– Tudom… de nem akarok.
Az élet néha furcsa játékot játszik. Elég egy mosoly, egy mozdulat vagy egy szó, és két ember menthetetlenül összegabalyodik. Nálunk itt jött az a félmondat, ami mindent megváltoztatott. Viccesen megjegyeztem:
– Én júliusban leszek huszonnégy.
– Neked szívesen megelőlegezem – felelte, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
A dolgok innentől komolyra fordultak. A lány kicsivel később fejfájásra hivatkozva hazament. Én körülbelül egy óra múlva utána. A srác? Ő akkor éppen részegen táncolt a saját buliján, miközben a barátnője velem élvezte azt, amit vele nem akart…
Életem egyik legjobb éjszakáját töltöttem nála. Ő volt az első, akivel megszegtem a feleségemmel kötött egyezséget. Nem tudtam — és nem is akartam — megállni egyszeri alkalomnál. Volt benne valami, amitől minden szabály és lojalitás hirtelen másodlagossá vált. Akkor még azt hittem, ez csak egy izgalmas kis kitérő lesz. Ma már tudom, hogy ez volt az első dominó, amit feldöntöttem. A különbség csak annyi, hogy amikor eldőlt, még azt hittem, én döntöm el, merre boruljon a többi.
Kisbarátom, felhőtlen kacagás lepi be az osztályt,
Itt most nem élet-óra van, merít az életnek ára van.
Hey kis kisasszony milyen buli ez a suli
Hogy kertelnek a srácok,
De az is lehet hogy udvarolnak
S Te mindig az igazit várod.
…
Addig legyetek boldogok, amíg a föld forog,
És az iskolapadot nem nőtte ki meg a lábatok,
hát legyetek boldogok.