Vannak mondatok, amelyek nem akkor találnak el, amikor kimondják őket. Csak később, sokkal később. Évekkel, évtizedekkel később, például egy boltban. Amikor az ember épp nem gondol semmire, csak fizet, pakol, továbbindul. Ilyenkor szoktak bevillanni azok a régi képek, apróságok, amelyekről mostanában írni szoktam.
Anyám nem ilyen bevillanó apróság. Ő egész nap ott van a fejemben. Nem egyetlen kép, hanem sok apró jelenet. Emlékek, amelyek nem nosztalgiát hoznak magukkal, hanem irányt mutatnak. Megmutatják, hogyan ne csináljam a dolgokat. Ezek az emlékek mindig jelen vannak, és időről időre eszembe juttatják, merre nem érdemes továbbmenni.
Van egy furcsa mellékhatása annak, ha az ember túl korán észreveszi, hogy körülötte rosszul csinálják a dolgokat. Később mindent el akar kerülni, ami erre emlékezteti. Nem nagy döntésekben, inkább a hétköznapokban. Apró engedményekben. Egy-egy el nem mondott „nem”-ben. Abban, hogy inkább ad, mint elvesz. Inkább megold, mint kérdez.
Ezek sokáig láthatatlanok maradnak. Részei lesznek a rutinnak, a működésnek. Az ember nem érzi őket elhatározásnak, inkább természetes reakciónak. Csak amikor kívülről érkezik a kritika — váratlanul, minden előzmény nélkül —, akkor válik világossá, hogy nem mindenki ugyanazt látja abban, amit az ember természetesnek érez.
A gyerekeim erre tökéletesen ráéreztek. Ők persze nem bírálják, nem kérdőjelezik meg. Egyszerűen tudják, hogy bizonyos helyzetekben ösztönösen előbb adok, mint mérlegelek. Hogy nehezen mondok nemet, amikor látom rajtuk a várakozást. Sokszor nem is döntök. Csak csinálom. Megoldom — mert nem akarom, hogy ott és akkor valami elmaradjon. Hogy egy félig élt emlék évek múlva, egy boltban jusson eszükbe. Inkább most legyen könnyebb. Most legyen meg.
Ötödikes lehettem, amikor az iskolában minden a gördeszkáról szólt.
Természetesen nem arra a „nyugatira” kell gondolni, amit akkoriban VHS-eken láttunk. Ami nálunk elérhető volt, az egy kicsi, műanyag deszka volt négy kerékkel. Semmi különös, mégis mindenki ezt akarta. Én is.
https://jatekmuzeum.blog.hu/2014/10/03/gordeszka_a_80-as_evek_vaganyainak
A szüleim veszélyesnek tartották, ezért nem vettek nekem. Nem volt vita, nem volt alkudozás. Egyszerűen nem. Én viszont eldöntöttem, hogy akkor majd megveszem magamnak. Így hát spórolni kezdtem. Eladtam mindent, amire nem volt szükségem. Nem használt jack dugót, bontatlan polimer magnókazettát, csúzligumit, kézzel hajlított U-szeget csúzlihoz. Mindent, amit lehetett. A zsebpénzemből sem költöttem.
Még apám is beszállt a gyűjtésbe. Kölcsönkért tőlem háromszáz forintot, majd egy hét múlva kamatostul adta vissza. Természetesen nem volt szüksége a pénzre, mert jól keresett. Csak eljátszottuk, hogy nem „csak úgy” adta.
Nagyjából ötszáz forintnál jártam, amikor anyám is elkérte a pénzt. Kölcsön. Vártam, hogy visszaadja. Közben összejött a maradék kétszáz forint is, így már meg tudtam volna venni a hétszáz forintos deszkát. Szóltam neki, hogy jó lenne, ha visszakapnám a pénzt. Pénz helyett azonban csak kiabálást kaptam. Kioktatást arról, hogy ő etet és ruház, és milyen jogon kérem rajta számon azt a pénzt.
Így hát nem lett gördeszkám.