Pár napja az utcán sétálva véletlenül fültanúja voltam két építőmunkás beszélgetésének. A túloldalon támasztották a kordont, cigarettafüstjük lassú spirálban kúszott fel az ég felé. Először csak a hangjuk egy-egy foszlánya ért el hozzám, aztán – mintha valaki szándékosan felém irányította volna – meghallottam a szavaikat. Egy YouTube-videóról beszéltek. Egy „professzorról”, aki állítólag megfejtette az univerzum titkát: azt, hogy minden rezeg, s ez a rezgés maga az életenergia. Azt, hogy minden hidrogénből áll, és ha jó erősen összenyomjuk őket, abból vas lehet… vagy bármi más.
Meg kellett állnom. Mozdulatlanul a forró délutánban, és hirtelen úgy éreztem, mintha egy láthatatlan kéz szorítaná a torkomat. Nem a butaság volt ez, ami megrémített — ahhoz már hozzászoktam. Inkább az, hogy milyen természetességgel fogadják el. Hogy nem kételkednek, nem kérdeznek vissza.
Miközben hallgattam ezt a bődületes sületlenséget, valami megváltozott bennem. Akkor értettem meg: egész idő alatt rossz ajtón kopogtattam. Én tanítani akartam, megosztani velük a valódi tudást: érthetően, ellenőrizhető tényekkel, bizonyítékokkal. És közben nem vettem észre a nyilvánvalót: az emberek nem akarnak tanulni. Ők tökéletesen jól érzik magukat a saját zsibbasztó tudatlanságuk kényelmes melegében. Ők inkább a könnyen fogyasztható, zajos szórakozást keresik. Ezért mennek a valóságshow-k, ezért népszerűek azok az „influenszerek”, akik üvöltözve vagy káromkodva próbálják magukra vonni a figyelmet.
Az ‘influenszer’ szó amúgy az angol ‘influence’, azaz ‘befolyásolni’ igéből ered. Eredetileg olyan személyt jelölt, aki a hitelességével, szakértelmével képes volt hatást gyakorolni mások véleményére vagy vásárlási szokásaira. Ma már inkább a harsány üresség szinonimája.
És ekkor, ott, az utcán, valami felvillant bennem. Talán a butaságot nem cáfolni kell, hanem kifordítani. Túlzásokkal, fonák tükrökkel, addig torzítani, amíg a képtelenség magát leplezi le. Így született meg Professor Dr. Maximilian Percival Wobblethwaite. Egy karakter, aki a létező összes áltudományos, mindentudó, féligazságokra építő gurut egy személyben testesíti meg. Aki teljes komolysággal mondja a legnagyobb képtelenségeket, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne.
Íme a professzor legelső, teljes előadása, egyenesen a Bumblescratch-on-Sea Egyetem archívumából. Fogadjátok szeretettel!
A grafitceruza. A kreativitás és a gondolatrögzítés egyik legalapvetőbb eszköze. Legalábbis ezt tanultuk. De mi van, ha a ceruza, vagy pontosabban a benne rejlő grafit, egy sokkal ősibb és mélyebb célt szolgált? A Bumblescratch-on-Sea Egyetem kutatásai egy megdöbbentő történetet tártak fel.
A történet az 1560-as években kezdődik, az angliai Borrowdale-ben, ahol a világon először fedeztek fel rendkívül tiszta, szilárd grafitot. A helyi pásztorok kezdték el használni – és itt a központi tévedés, amit a történelemkönyvek elhallgatnak. Nem a juhaik megjelölésére használták az azonosítás végett. Hanem a nyugtatásukra.
A ‘Cumbrian Pastoral Journal’ egy 17. századi, elfeledett kiadásában a szerző leírja, hogy a grafittal megjelölt nyájak a tavaszi nyíráskor átlagosan 18%-kal jobb minőségű gyapjút adtak. A ‘csodálatosan kezes’ állatok kevesebb stressznek voltak kitéve, ami a gyapjú sűrűségén és minőségén is meglátszott. A borrowdale-i grafit egyedi molekuláris rezonanciája tehát kimutatható gazdasági haszonnal is járt.
És a modern tudomány, bár évszázadokkal lemaradva, de végül megerősítette ezeket a korai megfigyeléseket. A Regensburgi Műszaki Egyetem egy 1992-es tanulmánya kimutatta, hogy a borrowdale-i grafitpornak kitett laboratóriumi egerek pulzusszáma átlagosan 6%-kal csökkent, ami igazolja a grafit neuro-szedatív tulajdonságait.
Ezzel tehát a grafit történetét megismertük. De ahogy azt a ceruzán is látjuk, a történetnek van egy másik vége is: a radír. Joseph Priestley 1770. április 17-én jegyezte fel először, hogy egy növényi gumi tökéletesen eltávolítja a grafitot. Ám a legtöbben nincsenek tisztában vele, hogy a modern radíroknak semmi köze a kaucsukhoz. Kénnel vulkanizált növényi olajból, úgynevezett faktiszból készülnek.
A hivatalos magyarázat szerint a titok a morzsálódásban rejlik. Milyen… unalmas! Az igazság, mint mindig, sokkal mélyebb.
A Bumblescratch kutatásai kimutatták, hogy a vulkanizáció során egyedi polimerláncok jönnek létre úgynevezett ‘feláldozó kötésekkel’. Amikor a radír morzsálódik, ezek a kötések felszakadnak, és bio-reaktív olajsav-részecskék felhőjét bocsátják ki. Belélegezve ezek a részecskék ideiglenes antagonistaként hatnak azokra a neuro-szedatív receptorokra, amiket a grafit befolyásol. A radír tehát nemcsak a papíron lévő hibát törli ki, hanem az agyban lévő mentális blokkot is, kreatív újraindítást kényszerítve ki.
És ebben a kontextusban Hymen Lipman 1858-as szabadalma egészen új megvilágításba kerül. A szabadalmát valóban azért érvénytelenítették, mert „csupán két létező tárgyat kapcsolt össze”. Milyen ironikus! A szabadalmi hivatal nem látta meg, hogy ez a két tárgy együtt egy tökéletes neurológiai eszközt alkot. Lipman tudtán kívül megalkotta a modern kor kognitív svájci bicskáját, de a világ csak egy ceruzát látott, aminek a végére egy radírt ragasztottak.
Láthatjuk tehát, hogy a grafitceruza nem egy egyszerű íróeszköz. Hanem egy kifinomult, kétfunkciós neurológiai eszköz. Az egyik vége a megnyugvást és a koncentrációt szolgálja, a másik vége pedig a kreatív gondolkodást serkenti. Egy tökéletes szimbiózis, aminek valódi rendeltetését a modern kor teljesen elfeledtette.
Ezért arra kérem önöket, legközelébb, amikor kezükbe vesznek egy ceruzát, ne csak egy fadarabot lássanak benne grafittal. Hanem egy elfeledett technológiát, egy eszközt a tudat finomhangolására. A kutatás, természetesen, folytatódik.