Elmúlt ez a karácsony is. Pont ugyanolyan lapos és semmitmondó volt, mint az eddigiek. Karácsonyi vásár, ajándékok, rokonlátogatás. Ugyanaz a pár nap, amit minden évben megpróbálunk komolyabbnak, fontosabbnak látni, mint amilyen valójában. Mintha nem egy dátum lenne a naptárban.
Sosem értettem, miért ilyen hatalmas esemény ez az embereknek. Jézusról tudjuk, hogy valójában nyáron született, időszámításunk előtt hat és négy között. Ez a mai esemény — direkt nem használom az „ünnep” szót — semmi más, csak egy mesterségesen kitalált „szeretet ünnepe”. Nem a szeretetről szól, hanem a lelkiismeretről. Arról, hogy legalább egyszer rendben legyünk magunkkal. Mint régen a búcsúcédulák. Fizettél, és megspóroltad a hosszú zarándokutat Rómába. Nem kellett végigmenni az úton, elég volt az árát kifizetni. Köszönjük, X. Leó. Jó ötlet volt.
Ma ugyanez történik, csak modernebb a csomagolás. Ajándékokat veszünk. Minél inkább elhanyagoltuk a családunkat év közben, annál drágábbat. Így egy évre le vannak tudva a kötelezettségeink, és ha szerencsénk van, láthatjuk a gyerekeink szemének csillogását is.
Nekem különösen nehéz ezt az egészet megértenem, mert nem vagyok vallásos. Mondjuk úgy, hogy agnosztikusnak tartom magam. Hiszek valami felettes énben, egy közös tudatban, egy óriási tárolóban – ahol minden tudás össze van gyűjtve – amiből csak információmorzsákat kapunk. De a klasszikus értelemben vett hit mindig idegen volt tőlem. Ráadásul szeretem a logikát. És hát valljuk be, a hit és a logika ritkán ülnek egy asztalhoz.
A hit nagyjából olyan, mint a politika. Az életünk irányítását valaki más kezébe próbáljuk helyezni, elkerülve a felelősségvállalást. Beszélünk eleve elrendelésről, sorsról, imádkozunk egy kitalált teremtőhöz, hogy segítsen rajtunk. Négyévente pedig elmegyünk szavazni, és várjuk a gazdasági fellendülést, az adókedvezményeket. Kudarc esetén pedig elmondhatjuk, hogy a kormány és a teremtő volt a hibás, mi mindent megtettünk.
Az egész sokkal egyszerűbb lenne, ha minden nap megölelnénk a gyerekeinket ahelyett, hogy reggel köszönés nélkül rohannánk el. Ha egyből észrevennénk, amikor örülnek, és velük mosolyognánk, ahelyett hogy a munkánkba temetkeznénk, míg ők játszanak a szoba közepén. Ha figyelnénk rájuk amikor hozzánk szólnak, és nem csak egy rövid „most hagyj békén” lenne a válaszunk.
Remegő, ráncos ujjak kicsit félrehúzták a függönyt
sok megkopott fényű szempár kikukucskált
Egész lenn, a földszinten
letette a vödröt a házmester
és kezében a partvis is megállt
Valahol megcsörrent egy kulcs
s egy fiatalasszony gyermekét kézenfogva vezette a fényre
Hangosan gügyögött a szőkeségnek
és vékony, hosszú ujjával
felmutatott, fel az égre:
Látod, milyen apró csoda,
mégis gyönyörű, igen gyönyörű!
Esik a hó, az első hó
s az egész udvar csupa porcukor,
pici öröm ez a szíveknek, de mint a hófelhő,
ez is továbbvándorol
Esik a hó, az első hó
s az egész udvar csupa porcukor,
pici öröm ez a szíveknek, de mint a hófelhő,
ez is gyorsan továbbvándorol
s nyomában csak a szürke ég
Olyan jószagú lett a tél, olyan tiszta és csendes
a sötét szobában mindenki gyerekként álmodik
Most dehogy hisszük a latyakot
és a fülfagyasztó hideget,
csak azt látjuk, hogy milyen szép ez így egy napig!
Látod, milyen apró csoda,
mégis gyönyörű, igen gyönyörű!
Esik a hó, az első hó
s az egész udvar csupa porcukor,
pici öröm ez a szíveknek, de mint a hófelhő,
ez is továbbvándorol
Esik a hó, az első hó
s az egész udvar csupa porcukor,
pici öröm ez a szíveknek, de mint a hófelhő,
ez is gyorsan továbbvándorol
s nyomában nem marad más, csak a szürke ég
Én sem vagyok jobb, mint a többi ember. Látom a hibáimat. Látom a megoldást is. Évek óta látom. És ez a megoldás pont ugyanolyan távol van, mint öt vagy tíz éve. Ez az élet nagy csapdája. Amikor a gimnáziumban tanultuk Az ember tragédiáját, ezt a nagy tanulságot mutatták meg nekünk, csak nagyon félre lett magyarázva. „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!” A küzdelem nem lehet a cél!
Van ez a közismert idézet, melyet gyakran a Dalai Lámának tulajdonítanak:
„Az ember feláldozza az egészségét, hogy pénzt keressen. Aztán feláldozza a pénzét, hogy visszaszerezze az egészségét. És mivel olyan izgatott a jövőjével kapcsolatban, hogy elfelejti élvezni a jelent, az eredmény az, hogy nem él sem a jelenben, sem a jövőben; úgy él, mintha soha nem halna meg, és aztán úgy hal meg, hogy sohasem élt igazán.”
Ez tárja fel az igazságot, megmutatja az emberi élet paradoxonát, és a prioritások félrecsúszását. A pénz maga még nem boldogság. Főleg nem cél, nem érték, nem erkölcsi mérce. A pénz eszköz.
Ha az embernek megfelelően nagy jövedelme van, nem kell napi tíz–tizenkét órát robotolnia. Van ideje. Nem maradékidő, nem esti fáradt félóra, hanem valódi, használható idő, amiből a közös élmények születnek: kirándulások, programok, utazások és emlékek. Ezek azok a dolgok, amelyek teljessé teszik az életet.
De a pénz nemcsak időt biztosít, biztonságot is ad. Segít, hogy ne a túlélésről szóljon az egész életünk, hogy ne folyamatos küzdelem legyen minden nap, hanem legyen tér gondolkodni, dönteni, jelen lenni. És ez a biztonság nagyon is konkrét dolgokban jelenik meg: egészséges élelmiszerben, minőségi ruhában, kényelmes életkörülményekben, kiemelkedő szintű oktatásban, és még rengeteg apróságban, amelyek együtt jelentik a jövőt.
Pár éve láttam egy riportműsort néhány nagyon sikeres magyar vállalkozóról. Mindegyikük milliárdos volt. Egy dolog volt közös bennük, ami inkább volt megdöbbentő, mint inspiráló. Hajnalban keltek, késő estig dolgoztak, és ezt büszkén mesélték. A műsor ezt a hozzáállást állította elénk követendő példaként.
Senki sem tette fel nekik a kérdést, hogy mi ennek az értelme. Hogy miért jó, ha soha nem állnak meg. Miért az a céljuk, hogy egyre több pénzt szerezzenek, egyre nagyobb céget építsenek.
A küzdelemnek megvan a helye az elején, amikor indokolt. Ilyenkor megértem, ha mindent alárendelnek a cél elérésének. De egy ponton túl tudni kell lassítani, kiszállni. Tudni kell élvezni a sikert. Ha ez nem megy, akkor az nem siker, hanem börtön.
Nos persze, ilyenkor szokott jönni az a giccses féligazság, hogy a pénz nem számít. Hogy lehet szegényen is boldogan élni. Hogy a szeretet mindent pótol. Engem kifejezetten dühítenek az olyan életképek, ahol este kabátban ül a szerető család az üres karácsonyfa körül, rongybaba az ajándék, de azt „szívvel adták”.
A cégünknél minden évben teljesítjük sok-sok kisgyerek karácsonyi kívánságait. Ilyenkor „örökbe fogadunk” egy gyereket a listáról, és megvesszük neki azt, amit lerajzolt. Életemben nem láttam még ennyire szomorú rajzokat. Volt óvodás, aki csokit rajzolt, egy másik sapkát. Amikor egy nyolcéves kislány hajgumit kér karácsonyra, akkor ott nagy a baj. Ott az ország haldoklik.
Tényleg van, aki elhiszi, hogy ők boldogok? Van olyan ember, aki azt gondolja, hogy a szüleik boldogok? Egy jólelkű, de szegény szülőt szép lassan belülről emészti a tudat, hogy a gyerekének nem képes megadni sok alapdolgot. Nem luxusról beszélek, hanem az emberi minimumról. Később — megkeseredett negyvenesként — már a boldogság is el fog tűnni, és csak a szegénység marad majd.
A néni fát vett,
egy apró, zöld fenyőt
Úgy vitte karjában,
mint egy csecsemőt
Feldíszítette, tett rá
almát, diót
s hogy zene is szóljon,
bekapcsolta a Petőfi Rádiót
Ez az utolsó Karácsony egyedül,
hogy külön ünnepelünk
Jövőre biztosan sikerül
és majd újra együtt leszünk
Megterített egy személyre
a csupasz asztalon
Ma kivételesen két fogás volt,
hisz' ez nagy alkalom
A fotelban ült,
kezében a bácsi fényképe
mióta elment, sokadszor,
most is megígérte, hogy
Ez az utolsó Karácsony egyedül.
hogy külön ünnepelünk
Jövőre biztosan sikerül
és majd együtt ünnepelünk
ott fenn…
Hogy ne ilyen nehéz gondolatokkal zárjuk ezt az írást, álljon itt befejezésként egy nagyon rövid történet. Egyszerre vicces és nagyon szomorú.
1988 karácsonya volt az első karácsony az életemben, amikor barátnőm volt. A téli szünet első napján ismertem meg egy gimis karácsonyi bulin. Kedves volt, vicces, és meglehetősen könnyűvérű. A tánctéren egyszer csak megállt előttem, belenézett az arcomba.
– Kijössz? – kérdezte, de válaszra sem várt. Megfogta a kezem, és kihúzott magával.
Az éjszakát náluk töltöttük. Akkoriban még nem volt nagy gyakorlatom abban, hogyan kell kötetlenül beszélgetni a lányos apukákkal. Az övé viszont fiatal volt és laza. Meglepően gyorsan elmúlt a feszélyezettségem. A szombatot is náluk töltöttem, este a „faterral” söröztünk, mielőtt bulizni indultunk. A következő napokat felváltva az ágyban, egy kocsmában vagy egy buliban töltöttük.
Közeledett a szenteste. Délután kettő körül az apja kopogás nélkül benyitott. Ránk nézett, és elmondta azt a mondatot, ami azonnal beleégett a dobhártyámba, kitörölhetetlenül:
– Örülnék, ha ma este hazamennél, mert a karácsony egy meghitt családi ünnep. Azt hiszem, ki fogod bírni, ha pár napig nem dugod a lányomat.
Nagyon gyorsan felöltöztem és soha többé nem találkoztam a lánnyal.