Miért hiszik sokan, hogy „régen minden jobb volt”? Egyáltalán miért hiszik, hogy más volt? A fiam nagyszülei nagyjából egyidősek velem – hiszen a feleségem mindössze egy évvel fiatalabb, mint az első házasságomból született lányom –, így én felerősítve találkozom ezekkel a sztereotip gondolatokkal. Apósom sokszor emlegeti a „régi szép időket” – számomra érthetetlen nosztalgiával –, mintha mi különbek, jobbak, okosabbak lettünk volna. Mintha mi nem lázadtunk volna.
A fiatalokra való panaszkodás mindig is az idősebbek kiváltsága volt. Ahogy ma a baby boomerek siratják a millenniumi generáció hiányosságait, úgy az 1920-as évek szülei is ferde szemmel néztek „csenevész” lányaikra és a „léha, semmirekellő” fiaikra. Talán csak annyi változott, hogy a közösségi média térnyerésével lehetőségük van arra, hogy mint erénycsőszök, véleményt mondjanak mindenről és mindenkiről. A félelmetes az egészben az, hogy nem rosszindulatból teszik – egyszerűen így működik az emberi memória.
A pszichológiai kutatások szerint létezik egy „kids these days” („a mai fiatalok”) nevű hatás, amely szerint a felnőttek szisztematikusan úgy vélik, hogy a fiatalabb generációk erkölcsileg gyengébbek, mint ők maguk voltak. Különösen érdekes, hogy az intelligens felnőttek úgy gondolják, a mai gyerekek kevésbé intelligensek; az olvasott felnőttek szerint kevésbé szeretnek olvasni; a tekintélytisztelő felnőttek szerint kevésbé respektálják a tekintélyt. Ráadásul van egy „environmental generational amnesia” („generációs amnézia”), ami elhomályosítja a kellemetlen emlékeinket. A motivált felejtés, az emlékelnyomás segít fenntartani pozitív önképünket. Ez az oka, hogy azok a felnőttek, akik ma elítélik a fiatalokat a bulik, az italozás és a szabados szexuális élet miatt, valóban elfelejtették, hogy ők is pontosan ugyanezt csinálták. Könnyebb úgy gondolniuk magukra, mint akik mindig is felelős személyek voltak, mint szembenézni azzal, hogy valaha ők is részegen énekeltek egy villamoson, útban valami buliba.
De ez nem jelenti azt, hogy a fiatalok „rosszabbak” lennének. Inkább azt mutatja, hogy minden generáció a saját korának körülményeihez alkalmazkodik. A ’80-as években mi lakótelepi házibulikon ittuk a sört, és hallgattuk a megtűrt rockot – esetleg a betiltott alternatív lázadó zenéket. Ma pedig a Campus Fesztiválon vodkát isznak, és az utcákon eresztik ki a gőzt. A forma változott, a lényeg nem. Ennek a generációs képmutatásnak a felismerése az első lépés ahhoz, hogy beismerjük: mi is voltunk fiatalok egykor. Mi is csináltunk olyan dolgokat, amikre „nem vagyunk büszkék”. Nekem ez gond nélkül sikerült. Én még élénken emlékszem a fiatal éveimre: az italozásokra, az útkeresésemre, a görcsös próbálkozásra, hogy megtaláljam önmagam.
Ez az útkeresés amúgy elég vicces dolog. Adott egy tini, aki minden ellen lázadni akar. Mást akar, mint a szülei, mert látja, hogy ők mit rontottak el. Más akar lenni, különbözni akar mindenkitől, mert meg akarja mutatni, hogy ő különleges, egyedi, megismételhetetlen. Megnöveszti a haját, szűk farmert és topis tornacipőt húz, mert azt a felnőttek elítélik, leszólják. Olyan bulikra jár, ahol hasonló tinikkel lehet együtt. És észrevétlenül egy lesz a szubkultúra képviselői közül. Pont úgy fog kinézni, mint a többiek. Ahelyett, hogy kitűnne a tömegből, beleolvad a masszába. Amikor erre ráébred, sarkon fordul, és új úton indul el. Voltam csöves, rocker, módos, rapper, diszkós, alter, kopasz. Könnyű dolgom volt, hiszen mindenféle zenét szerettem, így a váltás sem okozott nagy traumát. De egy biztos: az én lázadásom és útkeresésem elég vadra sikerült.
Ezt a posztot amúgy nem ilyennek szántam. Két nappal ezelőtt a villamoson egy csapat 15 év körüli lánnyal utaztam együtt. Gyönyörűek voltak, fiatalok, vidámak – és részegek. Vodkát ittak, mert „az volt otthon”, és arról beszéltek, hogy holnap Jägerezni fognak. Körbenéztem, és láttam a többi utas rosszalló, néha már-már undorodó pillantásait. Nem voltak öregek – csak megkeseredett középkorú feledékenyek, akik vagy már elfelejtették, hogy milyen volt fiatalnak lenni, vagy olyanok, akik kimaradtak a fiatalkori őrületből.
Róluk akartam írni, és arról a számról, ami róluk jutott eszembe.
Fiatal lányok, rátok nézek,
Rátok nézek, és semmit nem látok.
Fiatal lányok! Miért tettétek?
Nem is volt soha, mégis elvesztettétek.
Vége a dalnak, ó fiatal lányok,
Ettől a szerelemtől semmit nem várok.
Nem, nem, nem, nem megyek fel,
Nem kell a testetek!
Nem, nem, nem, nem megyek fel,
Egyedül élvezek!
Fiatal lány vagy torkom a késeden,
A fiatalságod bilincs a két kezemen.
Segítség! Segítség! Izgató kegyetlenség!
Egyedül nem bírhatom! Segítség! Segítség!
Jóleső izgalom. Egy kicsi-kicsi fájdalom.
Nem kell, hogy védekezz, erőszak önmagadon.
Térdelj le, ha kell az életed,
Ne hagyd, hogy végezzek veled!
Térdelj le, ha kell az életed,
Szerelmem, használd a testedet!
A Fiatal lányok egyik időtálló üzenete nem az, hogy hagyjuk a fiatalokat békén, hanem az, hogy legyünk őszinték magunkkal a saját múltunkkal kapcsolatban. Ezt a dalt különösen szeretem, mert az a nyers szexualitás, ami árad belőle, elrejti azt a másodlagos mondanivalót, ami sokunknak erőt adott. Az már más kérdés, hogy lehet, hogy ez a mondanivaló sosem létezett:
„A korai dalok nekem mind a mai napig ugyanazt jelentik – hogy a legfontosabb az, hogy jól érezd magad. Ez van a színpadon is. Ha ott állok, nem izgat, hogy ki van kormányon, hogy ki mennyit lopott; a világ összes nyomora abban a pillanatban nem kell, hogy érdekeljen. Sokszor előfordul, hogy az ember hisztizik a színpadon, mert nem szól a gitár, nem olyan az ének… De ha a Bált játszom, olyankor semmi nem érdekel. Ha szarul szól minden, feltekerem az erősítőmet, és torokszakadva énekelek, és nem számít, ha ettől mindenki megőrül. És a korai számoknál – Utolsó év, Fiatal lányok – nagyjából ez van. Szóval, nyilván én is megöregedtem, de a Bált a mai napig úgy játszom, mint tizennyolc éves koromban. Mondjuk, talán a Tréfával más a helyzet, mert azt nem lehet üvölteni. Azt szépen kell énekelni, mert olyankor Istennel beszélgetsz – és Istennel csak szépen lehet beszélgetni.”
És igen – ettől lesz egy dalból műalkotás. Hogy mindenkinek mást ad. Nekem: a világból való kiábrándultságot. A szerelem tagadását. Az érzelmek elutasítását. A behódolást. Végül a kontrollvesztést. Az ösztönök elszabadulását.
Mi lesz, ha egyszer
Felébred az Isten
És kiderül majd akkor,
Hogy ez az "annyi minden"
Amiről azt hittem,
Hogy ez az én világom
Soha nem volt semmi
Csak egy furcsa álom
Amit annyira szerettem,
Hogy élni tudtam érte
Sokszor megfizettem
De mindig megérte…
És a végére még egy:
A párnákon még dúl a harc, a negyedik ütközet,
Újra meg újra meghalok és megütközöm veled.
A testek izzadt háborúját senki se veszti el,
Gyenge test küzd szemtől szembe
A gyilkos szerelemmel.