Ha most elkezdesz olvasni, az vagy azt jelenti, hogy nagyon ráérsz, vagy még nem tudod, mi ez. Nyugi, egyik esetben sem fogsz megbánni semmit — legfeljebb pár percet elvesztegetsz az életedből. Azokat amúgy is elpazarolnád valahol máshol.
Szóval itt vagyok ötven fölött, és úgy döntöttem, hogy írni fogok. Mert hát miért ne? Mostanában úgyis mindenki ezt csinálja. Tizenéves influenszerek írják le az életbölcsességeiket, politikusok a visszaemlékezéseiket, és (öreg)asszonyok a receptjeiket. Valami furcsa belső nyomás késztet rá, hogy írjak valamit… mert rögzítenem kell, hogy volt egyszer egy ember, aki időnként élt is. És voltak történetei, amik talán meg sem történtek, de elégszer mesélte őket ahhoz, hogy már senki se merjen vitatkozni vele.
Valójában fogalmam sincs, mi is történt velem pontosan. De ez talán nem is baj. A pontos emlékek úgyis túlértékeltek. Az életem sosem volt rendezett, inkább olyan, mint egy olcsó, tömott bőrönd, amiből minden nyitásnál kipottyan valami, amire rácsodálkozik az ember.
Sok-sok évvel ezelőtt találtam egy cikket arról, miért érezzük úgy, hogy idősebb korban egyre gyorsabban múlik az idő. Nem volt különösebben jól megírva, de mégis magával ragadott. Régen egy nyár egy élet volt — most meg eltelik egy év úgy, hogy csak a karácsonyi díszek maradnak meg belőle. A cikk Paul Janet filozófusra hivatkozott, aki szerint az időérzékelésünk nem lineáris, hanem logaritmikus. Vagyis minél idősebbek vagyunk, annál kisebb szelet az életünkből egy újabb év. Egy egyévesnek az egész életét jelenti, míg egy tízévesnek már csak a tizedét. Ötvenévesen? Két nyamvadt százalék. És az agyunk ezt pontosan így is érzékeli. Nem a valóság változik — csak a belső térképünk torzul. És mire észrevesszük, már késő.
Napokig kattogtam a cikken, nem tudtam szabadulni attól az egyre nyugtalanítóbb gondolattól, hogy az életünk egy lejtőn guruló autó. Az elején még lassan megy — és minden látszik. Az ablakon túl ott a táj, a fák, az emberek. Halljuk a madarakat, a saját hangunkat, még azt is, ha valaki a közelünkben sóhajt. Minden fontos, minden külön van mégis egyben. De mi egyre csak gyorsulunk, megállíthatatlanul. Még látjuk, hogy valami mozog, de már nem tudjuk, mi volt az. Egy ember? Egy fa? A színek és formák elkenődnek, és már nem halljuk a hangokat sem, mert a menetszél zúgása mindent elnyom. A külvilág visszahúzódik és egyszer csak azt vesszük észre, hogy már csak belül nézünk körül új élmények után kutatva, mert kint már túl gyors minden.
Vártam, hogy nálam mikor jön el ez a pont. Vártam, mikor történik meg az átkapcsolás. És amikor eljött, pontosan tudtam, mi történik. Nem ijedtem meg. Kicsit borongós lett a kedvem, hiszen tudtam, hogy innentől kézzelfogható közelségbe került az út vége, a zuhanás a semmibe. Amit az emlékeim fognak elviselhetővé tenni.
Kuala Lumpurban történt. Egy forró délutánon, mikor az embernek még a gondolatai is izzadnak. Nem szeretem a meleget, mégis közel egy évtizedet éltem a trópusokon. Érdekes módon az ottani meleg kiszámíthatóbb, mint az európai. Nappal kicsivel harminc fok felett, éjjel egy-két fokkal az alatt van a hőmérséklet.
Az évek során egyetlenegyszer volt reggel 24 fok, az egyik indonéz kollegam meg is jegyezte: „So cold today!”
Szóval Kuala Lumpur. Délután. 33 fok. 100% páratartalom.
Egy kisbolt kasszájánál álltam, az eladó rám se nézett, úgy dobta oda a visszajárót. Malajziában az eladók sokszor nem a legkedvesebb emberek. Emlékszem, amikor kiköltöztem, az egyik első döbbenetem az volt, amikor a „good morning” köszönésre egy nyugtázó morgást és egy „OK”-t kaptam válaszul.
Hm… Erről most beugrott egy másik sztori. Mindig ez van velem — egy emlék mindig hoz magával másik hatot. Szóval volt a közelünkben egy nagy Aeon-BIG. Az egyik kasszáslány – egy húsz év körüli muszlim lány – mindig kivirult amikor meglátott. Mosolygott, csacsogott, mintha valami könnyed dél-ázsiai romkom közepén lettünk volna. Aztán egyszer a feleségemmel és a fiammal mentem vásárolni. A lány rám nézett, majd a feleségemre. „Your wife?” – kérdezte. Bólintottam és soha többet nem láttam mosolyogni.
De térjünk vissza az eredeti történethez, különben sosem érünk a végére. Ott tartottunk, hogy kiléptem az ajtón (Igazából nem is volt ajtaja. Arrafelé sok kisboltnak nincsen ajtaja. Minek is lenne!? Sosem zárnak be, és mindig meleg van…), és abban a pillanatban megcsapott egy illat. Egy régi parfüm illata. Én még a nyolcvanas években voltam tini, és akkoriban nem volt nagy választék, így természetes, hogy egy különleges és drága parfümre még évtizedek múltán is emlékeztem. Ott álltam a járdán, körülöttem, motorok, emberek, és úgy nézhettem ki, mint akinek épp stroke-ja van, mert egyszerre elöntöttek az emlékek.
Egy piros kabát. Egy házibuli. Buli, amit amúgy egy másik lány miatt szerveztünk. Egy klasszikus nőfogó buli. Elhívtam rá a lányt, aki persze nem jött el. Előttem van minden. Ahogy ülök a konyhában, hallom a többiek ordibalasat a szobából. Éppen Mike Tyson meccset néznek a televízióban. Próbálok emlékezni, kivel bokszolt, de közben valami bizonytalanságot is érzek. Profi boksz a magyar tévében? 1988-ban? Vagy talán ’89-ben? Nem emlékszem.
Arra viszont igen, amikor a piros kabát megjelent az ajtóban. Nem volt egy szépség, de vonzó volt és érdekes. Az a fajta lány, akihez képest én legfeljebb háttérszín lehettem a tengerparti nyaralási fotóján. És mégis órákig beszélgettünk. Fogalmam sincs, miről. Sétáltunk az éjszakában. A végén bevetettem az egyik legmegbízhatóbb trükkömet: eljátszottam, hogy még szűz vagyok. Amúgy ez egy tudományosan megalapozott nőfogó trükk: ártatlanság, sebezhetőség, és nulla fenyegetés. Olyasmi, mint egy kóbor kiscica egy Tinder-profilképen a pasi kezében.
De a gondolataim nem álltak meg. Egy zajos, cigifüstös szórakozóhelyen üldögéltem egy lánnyal. Egy másikkal. Egyszerre odalépett hozzám az egyik haverom, és hangosan megkérdezte tőle: „Neked is beadta már, hogy még szűz?” A reakciót már nem látom, mert új kép bukkan fel, ismét a piros kabátos lány. A szobájában vagyunk. Látom azt a mérhetetlen gazdagságot, amiben élt. Ami engem érdekes módon nagyon zavart. És ez a rossz érzés visszalökött a valóságba.
Hazafelé indultam, és egész úton a lány nevén töprengtem. Nem jutott eszembe. Most sem tudom. Lényegtelen részletekre emlékszem, például arra, hogy imádta Nemcsák Károlyt, de a neve azóta sem ugrott be.
Azóta figyelem magam. Sokszor, amikor történetet mesélek, valahol félúton belezavarodok és belül érzem, hogy nem így történt, így nem történhetett. Máskor történt volna? Más helyen? Nem is az volt ott, akiről éppen mesélek? De akkor mi az igazság? Az emlékek nem jegyzőkönyvek. Arra emlékszünk, ahogyan szeretnénk, hogy megtörtént volna. De ezek nem hazugságok. Ez a kiigazított valóság.
És ez a blog pontosan erről fog szólni. Nem arról, hogy mi történt velem, hanem arról, ahogy emlékszem rá. Ahogyan történnie kellett volna. Így legalább érdemes lesz rá visszagondolni a zuhanás előtt.