Szeretek a parkban üldögélni. Régen azt játszottam, hogy abból a pár elcsípett mondatból, amit a sétálók beszélgetéséből hallani lehetett, megpróbáltam kitalálni a történetüket. Honnan jöttek? Mit csinálnak? Házasok? Titkos szeretők? Manapság már nem különösebben érdekelnek az emberek. Nem tartom őket elég izgalmasnak ahhoz, hogy fiktív életrajzot gyártsak róluk. Már a valóságuk is túl unalmas.
Egy ilyen elkapott félmondat nemrég mégis visszahozott egy régi élményt, egy emléket, ami több mint egy évtizede feledésbe merült már, a benne szereplő lánnyal együtt. Egy férfi sétált el előttem, a telefonjába beszélt olyan hangon, mintha az egész világ kíváncsian figyelné a bölcsességeit:
„Senki sem boldog. Senki! Sehol!”
Ismerős volt. Nem is csak a gondolat, hanem a hozzá társuló hangulat is. Olyan volt, mint egy dalszöveg. Mert hát az is volt.
A férfi már rég eltűnt, de a dal még sokáig ott szólt a fejemben, mintha valaki bekapcsolta volna a régi kazettás magnót, ami évtizedek óta a tudatom mélyén porosodott. A versszakok egymás után bukkannak fel, életre keltek, és visszaröpítettek az időben vagy húsz evvel egy régi presszó füstös, félhomályos emeletére. Már nem a parkban ültem, hanem Zselenszkyt néztem, ahogy egy szál gitárral a kezében énekelte ugyanezt a dalt.
Még az olaj is mos le némi koszt rólam.
Meghaltál bennem, de én is meghaltam.
Úgy ringok Isten és közted, mint törött hintaló,
Egész belefáradtam már, de így a jó!
A teljes érzelmi kiüresedés jelent meg előttem, egy kapcsolat vége, a kölcsönös pusztulás. Két ember lassú „kihalása egymásból”. A két pólus közötti vergődés és a megadás, a beletörődés. Azt hiszem, velem is mindig ez történt. Sosem tudtam megszabadulni a fájdalomból, csak hozzászokni. És amikor néha eszembe jutnak a régi tévedéseim, ismét érzem…
A Mennyben számomra nincs hely még,
Mert oda nem elég ilyen kis végzettség!
Bár jó barátom a főnök rég,
Túl alacsony vagyok és távol az ég!
A menny – mint transzcendens cél – bürokratikus, diplomához kötött, kirekesztő intézmény. Egyszerre istenkáromlóan játékos és abszurdul személyes az egész. Isten egy elérhetetlen „főnök”. A „túl alacsony vagyok” fizikai képpé formálja a spirituális távolságot: az ember nem nő fel az üdvösséghez. Nem vagyok hívő, nem hiszem, hogy Isten irányítaná az életünket. De hiszem, hogy van valami, ami ezt a rendszert mozgatja. Semmit nem tudunk a világegyetemünkről. Annyi történt az elmúlt pár ezer évben, hogy a világunk megismerésének köszönhetően egyre redukáltuk az isteneink számát. De arra az egyre még szüksége van sok embernek, mert nem tudjuk honnan jöttünk, miért vagyunk itt és hová megyünk. Egy biztos, hogy nem a főnökhöz.
Szeretem a zenét. Szeretem a hangszereket, ahogy pont a megfelelő pillanatban, a megfelelő erővel szólalnak meg, így állnak össze egésszé. Ahogy egy gitár vagy dobütés értelmet ad egy mondatnak. A dalszövegek nekem rejtvények. De nem mindig kell megfejteni őket – néha elég csak elveszni bennük.
Mire idáig értem a gondolatmenetemben, váltott a kép és már a pultoslányt láttam. Furcsa volt, olyan furcsa, ahogy megismertem. Egy másik pultoslány – egy régi ismerősöm barátnője – sokat beszélt róla – nem sok jót – és én kíváncsi lettem, mert az ember mindig arra kíváncsi, amiről mások azt mondják, hogy „kerüld el messzire”. Egy tavaszi délután tehát elmentem, hogy megigyak ott egy kávét és hogy megnézzem magamnak. Leültem, rendeltem, ő pedig kiszolgált egy pillantást sem vetve rám. Csak egy átlagos pultoslány volt, aki a dolgát végezte anélkül, hogy különösebben érdekelte volna, mit gondolok róla.
Másnap újra lementünk pár haverommal, mert megtetszett a hely hangulata. Odaszóltam az ismerősömnek a pultnál: „Tegnap megnéztem a lányt, de nem egy nagy szám.” Pár perccel később a mosogató mellől kilépett a másik lány, és halkan, mindenféle indulat nélkül, teljes természetességgel csak ennyit mondott: „Hát igen! Nem vagyok nagy szám…”
Mit lehet ilyenkor mondani? Bemutatkoztam. Ott állt előttem, és abban a pillanatban minden megváltozott, ami természetesen azt jelentette, hogy minden sokkal bonyolultabbá vált, mint kellene. Később jókat beszélgettünk, aztán már csak miatta jártam le. Mi volt köztünk? Sosem tudtam megmondani. Kapcsolat volt – nem szerelem, nem barátság, valami más. Mintha mindketten tudtuk volna, hogy csak egy ideiglenes találkozás, de pont ettől vált értékessé. Olyan lány volt, mint a Zselenszky-dalok: bonyolult, megfejthetetlen, és vonzó éppen azért, mert nem lehetett megérteni.
Aztán összeköltöztünk.
És pont ettől távolodtunk el egymástól. Mintha a közelség elpusztította volna azt a bizonyos feszültséget, ami addig életben tartotta köztünk ezt a megmagyarázhatatlan vonzalmat. Az összeköltözés kellett ahhoz, hogy megértsük: vannak emberek, akik csak távolról szerethetők.
És igen, ha előre láttam volna, hogy mi fog történni velünk, akkor talán megfogadtam volna a dal tanácsát:
A jóhiszeműség
Véget nálam ér, kiváltképp azzal vigyázok, akit
Nagyon megkedvelhetnék
Elnézést, kiszállok, további jó mulatást!
Szenvedek majd, hát nem érdekel
Legyen inkább önért, mint öntől
Ebben a pár sorban benne van minden. A kapcsolatok törékenysége, az intimitástól való félelem, a szeretet és önvédelem közötti feszültség. Amikor az ember egyszerre vágyik a közelségre és utasítja el azt, mert pontosan tudja, mennyire pusztító lehet a valódi kötődés.