Hol is kezdjem?
Az emberek ilyenkor általában a „Hol is kezdjem?” kérdésnél toporognak. Jobb esetben a tanulmányaikról vagy a munkájukról beszélnek, rosszabb esetben az ovival indítanak, és végeláthatatlan múltidézésbe kezdenek.
Nálam más a helyzet. Van külön menüpont az iskoláimról, tapasztalataimról, munkáimról – ez az önéletrajzom. És természetesen van egy másik is az életemről. Ezek azok a rövid történetek – a szilánkjaim -, amelyeken keresztül mindent elmesélek magamról. Igen, a sötétebb részeket is. Mert mindenkinek van olyan oldala is, csak az nem szokott jól mutatni egy „magamról” szekcióban.
Akkor miről is szeretnék itt beszélni? A jövőmről. Arról, amiről szinte senki nem szokott, amikor bemutatkozik.
Könnyedén tanulni
Mindig is szerettem tanulni, csak épp sosem kellett tanulnom. Elolvastam valamit, és megmaradt. Meghallottam valamit, és később is pontosan tudtam. Elmentem valahová, és bármikor visszataláltam oda gond nélkül. (Tízévesen, egy kétmilliós városban ez azért nem volt kis teljesítmény.) Az egyetemen az anatómia tanárom mondta először, hogy ez egy adottság, éljek vele. Mesélt egy volt évfolyamtársáról, aki vizsga előtt átlapozta a tankönyvet, és csak annyit mondott: „Fotózok.” Nálam ez hasonlóan működött. Néha konkrétan láttam magam előtt a tankönyv oldalát, az oldalszámot is, és már csak „le kellett másolnom”. De csak akkor, ha érdekelt a téma – de ez így is rengeteget segített az iskolás éveimben.
Talan ennek a szerencses adottsagomnak koszonhetoen, korán megláttam, mennyire rossz módszerekkel próbálnak tanítani minket. És mennyire nem mindegy, milyen egy tanár. Egy jó tanár csodákra képes, még elhibázott tanterv mellett is. Az egyik kedvenc tanárom – egy laza, vicces fazon, aki nyáron bárzongoristaként dolgozott – úgy tanította az irodalmat, hogy a leggyengébb diák is várta az órát. Volt egy fialtal angoltanárom, akivel dalszövegeket fordítottunk, szerepjátékokat játszottunk. Mi volt bennük a közös? Játékosság, szórakoztató előadásmód. Nem magyaráztak, hanem rávezettek minket arra, amit tudnunk kellett.
És persze ott volt a másik véglet is: az oroszból átképzett angoltanárnő, aki az érettségire való felkészítést táblára írt szabályokkal és táblázatokkal képzelte el. A biológia tanárnő, aki szóról-szóra felmondta a konyvet, és ha kérdeztünk, megismételte a könyv mondatait.
Az e-learning lenne a megoldás?
A 2000-es évek elején találkoztam először online oktatással. Akkoriban Flash-fejlesztőként dolgoztam – nem képeket tologattam, hanem actionscript kódot írtam. A Sulinetnek készítettünk animációkat. Az elkészített matek- és fizika-feladatokban volt szakmai tudás, de dögunalmasak voltak. Mégis, érdekes volt a fejlesztésük. Megmutatták, hogy „lehetne másképp” is tanítani.
Később, amikor Malajziába költöztem, egy e-learning cégnél helyezkedtem el. Ott kerültem először közvetlen kapcsolatba tanárokkal (Subject Matter Experts – SME), és sokat vitáztunk arról, hogy programozói oldalról mi megvalósítható, és mi nem. Rengeteg ötletet láttam – és első kézből tapasztaltam, mi működik, és mi nem. Ekkor hallottam először a „gamification” szót is. És bár akkor nem foglalkoztam vele eléggé (ami hiba volt), később bepótoltam.
Ezek az évek alapvetően befolyásolták a jövőmet. Akkoriban még az angoltudásom főleg olvasásra és írásra korlátozódott – mint sokaknak, akik iskolában tanulták a nyelvet. Ezért az első oktatóalkalmazásomat magamnak készítettem. Nem volt különleges – és pontosan az hiányzott belőle, amitől valóban hasznos lehetett volna: élvezhetőség, játékosság. A fejlesztés közben viszont belebotlottam egy új kifejezésbe: „microlearning”.
Elindítottam egy Instagram- és egy YouTube-csatornát As Easy As PIE néven. Angol idiómákat mutattam be sitcom-jeleneteken keresztül, rövid, 10–30 másodperces részleteket elemezve. A YouTube-csatorna ma is él, bár évek óta nem posztoltam. Az Instagram-oldalamat viszont 2021-ben elvesztettem. Nem tudok belépni, így új posztokat sem tudok feltölteni. A követőtábor ekkor még 110 ezer volt – mostanra ez kb. 80 ezerre csökkent.
És most?
Az évek során elkészítettem pár könyvet angol idiómákról, és jelenleg egy új megközelítésű igeidő-tanítási módszerről írok. 2025 elején elvégeztem egy 3 hónapos Digital Content Creator képzést. Ekkor döntöttem el, hogy a jövőmet tananyagfejlesztésre teszem fel. Szereztem angoltanari minősítést és beiratkoztam egy pedagógusképzésre is (PG Diploma in Pre and Primary Teacher Training Course, Asian College of Teachers), és a jövőben matematikát és robotikát szeretnék tanítani – miközben saját kurzusaimat is felépítem.
Célom, hogy megmutassam: pár hét alatt többet lehet tanítani egy gyereknek, mint amennyit most egy tanév alatt megtanul.
Játékosan, észrevétlenül tanulni
Nézzük meg, hogyan tanítják ma az angolt az iskolákban. A tankönyv megfelelő oldalán képek láthatók különböző színű tárgyakról, mellettük az angol szavak. A tanulók meghallgatják a kiejtést, majd elismétlik a színeket. A tanító felírja a szavakat a táblára, és a gyerekek a szótárfüzetbe. Később gyakorlófeladatok következnek: színezés, vonalhúzás, párosítás. A cél az, hogy a gyerekek felismerjék a szavakat, megtanulják őket leírni, és a megfelelő magyar szóval összekapcsolni. A tanulás középpontjában a visszamondás és az emlékezés áll, nem az élmény és a használat.
Ezzel szemben egészen máshogyan működik egy élményalapú digitális tanulási helyzet. A képernyőn egy színes, zsúfolt szoba jelenik meg – játékok, bútorok, ruhák, ételek és állatok mindenhol. A feladat egyszerűnek tűnik: találni kell valamit, ami piros. A program ezt ki is írja és kimondja: „Find something red!” A gyerek még nem érti, mi az a „red”, de ez nem akadály. Először rábök valamire – mondjuk egy zöld labdára. Téved. Aztán egy kék játékra. Megint nem találja el. A program visszajelzése játékos és bátorító, nem hibáztató. A sokadik próbálkozás után végül rátalál egy piros almára. A visszajelzés ezúttal pozitív: öröm, hang, animáció. Ekkor történik valami: a „red” szóhoz társul egy érzés, egy élmény, egy vizuális minta. A gyerek nem fordította le. Megértette.
A következő hasonló feladatnál már gyorsabban reagál. Minden próbálkozással egyre magabiztosabb lesz. Ismeri a szituációt. Felismeri a hangot. A szó jelentése egyre biztosabban rögzül – nem szóként, hanem tapasztalatként. Nemcsak a „red”, de más szavak is észrevétlenül beépülnek: „find”, „something”, „good”, „try again”. Nem tanulta őket – használta őket.
Nem kellett megmagyarázni a szó jelentését. Nem kellett leírni a szótárfüzetbe. Nem kellett memorizálni. Ez a tanulás nem külső kényszer, hanem belső építkezés. Nem direkt magyarázat, hanem fokozatos ráébredés. A tanulás a hibákon keresztül, saját tempóban történt – élményszerűen, játszva.
Ez a mechanizmus – jutalmazáson alapuló tanulás – ismerős lehet máshonnan is. A mesterséges intelligenciáknál ezt hívjuk „reinforcement learningnek”, és tudjuk róla, hogy hatékonyabb lehet, mint a felügyelt, szabályalapú tanulás. Robotokat így tanítunk járni, rendszereket így tanítunk stratégiát alkotni. Mégis, amikor emberekről van szó, mintha elfelejtenénk ezt az elvet. Miért nem tanítjuk őket is így?