Azt már meséltem, hogy életem első igazi barátnője nem a „szomszéd lány” kategória volt, hanem az iskola legszebb és legnépszerűbb lánya. Az, aki a fotókon mindig középen állt, és mindenki őt nézte, akár akarta, akár nem. Arról viszont eddig nem írtam, hogy az első igazi szerelmemre közel tizennyolc éves koromig várnom kellett.
A gimnáziumi évek alatt nem éreztem, hogy a rengeteg egyéjszakás kalandnál több kellene. Nem vágytam esti sétákra, összebújásokra, közös kirándulásokra, mozizásra. A lányoknak csak a teste érdekelt. Volt, akivel évente párszor együtt töltöttünk egy estét. Volt, akinek fél óra jutott belőlem egy üres, koszos kapualjban — aztán soha többé nem láttam. Ma már tudom: a „legszebb” éveimből pont az maradt ki, amitől igazán szépek lehettek volna — egy társ.
Itt egy rövid történet, mely tökéletes lenyomata az akkori énemnek: Tizenhét voltam, egy hétvégi buliban már nagyon hamar összegabalyodtam egy lánnyal. Nem igazán beszélgettünk és hajnalban már nálam voltunk. Ő reggel hat körül hazament, én meg megígértem, hogy délután elmegyünk valahova. Természetesen nem kerestem.
Egy hét múlva egy balatoni bulira készülődtünk, és beugrottam hozzá. Egy gyönyörű, kicsit idősebb nő nyitott ajtót.
– Szia, a húgodat keresem.
– Gyere be. Én az anyja vagyok.
Aznap este én voltam „az Isten” a téren, akinek a barátnője anyukája is megvolt.
De vissza az első szerelemhez. Amikor megismertem, egy volt a társaság sok lányából. Magas volt, vékony, kicsit visszafogott, de nagyon szép. Mégsem volt benne semmi különös, ami miatt felfigyeltem volna rá. Egy szombat este viszont a haverok kitaláltak egy játékot: tíz percen belül fel kell szedni és megcsókolni a kijelölt lányt. A tét egy üveg pezsgő volt. Ő lett a célpont. A helyi kis „dizsi” picike táncparkettjén táncolt. A Hungária Ciao Marina című száma szólt (azóta is összerándul a gyomrom, ha meghallom).
Átverekedtem magam a tömegen, Nem volt lehetőségem. mert még a „szia”-t is ordítanom kellett, szóval nem bíztam a véletlenre:
– Figyelj, a többiek fizetnek egy üveg pezsgőt, ha most megcsókollak. Elfelezzük?
– Persze – mondta. Megnyertem a pezsgőt és – mint később kiderült – őt. Egész estére ott maradt mellettem. Sőt, a másnapi randit is ő javasolta.
Onnantól minden nap vele akartam lenni. Iskola után nem hazamentem, hanem egyenesen hozzá. Ott ültem a szobájában, néha csak néztük egymást, máskor órákig beszélgettünk mindenről és semmiről. Nem voltak nagy programok, mégis olyan volt, mintha ezek a délutánok egy másik világba tartoztak volna, ahol nem létezett, se jövő, se múlt — csak ő.
A szobája tele volt apróságokkal: poszterek a falon, egy pokróc a nagymamájától az ágyon, a polcon illatszeres üvegek, amiknek az illata összekeveredett a hajáéval. Néha csak bezárkóztunk, feküdtünk ott, nem is értünk egymáshoz, de a levegő tele volt valami feszültséggel, amit akkor még nem tudtam nevén nevezni.
A családját is hamar megismertem — pontosabban az anyukáját. Sokat beszélgettünk, és bárhova elengedte vele a lányát, mintha egy régi családi barát lennék. Érdekes, hogy később is így volt minden komolyabb kapcsolatomnál: a szülők valamiért mindig imádtak. Néha az volt az érzésem, hogy jobban, mint a lányuk.
Erről eszembe jut egy másik lány. Hatalmas házuk volt, és mi ezt… kihasználtuk. Csináltuk a fürdőben, a konyhában, az emeleti nappaliban, még a szülők hálószobájában is. A lány amúgy nem fogta vissza magát, hangos volt és „közvetítette” amit csináltunk. Eleinte zavarban voltam tőle, aztán ráéreztem, és egyre jobban élveztem a narrációját.
És a lényeg: Egyik este az apjával ültünk a nappaliban, meccset néztünk, beszélgettünk. Egyszer csak meghallottuk, hogy az emeleten, a szobájában a barátnőjével beszélt telefonon. Minden szó tisztán hallatszott. Borzasztó zavarba jöttem, mert ha mi ezt így hallottuk, akkor az egész család minden este hallotta, mit műveltem a lányukkal… és mégis kedvesek maradtak hozzám.
Bocs. Megint elkalandoztam. Térjünk vissza a szobájához, a csendhez és a benne rejlő lehetőségekhez… Az intimitás nagyon lassan épült közöttünk. Hetekbe telt, mire a blúza alá bejutottam. Szégyenlős volt, és ez minden mozdulatán látszott. Ha a kezem véletlenül túl messzire tévedt, megfeszült, mint egy cica, aki nem tudja, simogatás vagy támadás közeleg. Hetekig tartottak a csendes próbálkozások, egymás reakcióinak figyelése. Néha megálltunk, és csak beszélgettünk, mintha mindketten húznánk az időt, hogy ne kelljen átlépni egy láthatatlan határt.
Mér két hónapja voltunk együtt. Egy filmet néztünk a szobájában, és közben lassan, türelmesen vetkőztettem. A film közepe felé már teljesen ruhátlan volt. Nem történt semmi csak feküdt mellettem, hozzám bújt, és úgy ellazult, mint még soha. Mintha az egész teste azt mondta volna: most már biztonságban vagyok.
Aztán jöttek a repedések. Nem jött el a ballagásomra. Másnap családi programja volt. Harmadnap, az érettségi előtti vasárnapon, egész délután sétáltunk. Furcsa volt, szótlan. Este elköszöntünk, és mielőtt felszálltam volna a trolira, közölte, hogy lefeküdt a volt barátjával, és visszament hozzá.
De hát én nyitottam ki előtte a testiség világát. Szép lassan, óvatosan, lépésről lépésre vezettem át a kapun, és ő végigjött velem — aztán eldobott. A szerelmi csalódás egy dolog. Az ember nyel egy nagyot, majd próbálja összeszedni magát. De ez más volt. Olyan, mintha hirtelen kiderült volna, hogy semmi nem volt igaz. Hogy én nem is voltam fontos a kapcsolatban. Egy eszköz voltam, hogy feloldódjon, hogy kipróbálja… és aztán odaadja valaki másnak.
Nem emlékszem, hogy jutottam haza. Másnap megírtam a magyar érettségit, hazamentem, és a ház előtt ott várt egy jóbarátom. És akkor szakadt el valami bennem. Sírtam, mint egy kisgyerek. Ő azt hitte, elcsesztem az érettségit. Amikor elmondtam mi történt, csak állt ott tanácstalanul.
Később még találkoztunk párszor, hiszen ugyanabba a társaságba jártunk. Nem sokáig — az ismerősöket könnyebb lecserélni, mint a barátokat. Én is szívfájdalom nélkül kerestem új társaságot.
Leérettségiztem, bekerültem az orvosi egyetemre. Nyáron már a Kálvin téren számoltuk, ki hány lányt szedett össze. Vesztettem, 19:17-re, egy „taktikai” hiba miatt — de ez már egy másik történet.
A régi énem visszatért, de már nem volt ugyanaz. Már nem az a vak, kamaszos lendület hajtott, ami régen. Valami megváltozott bennem. Ott motoszkált a fejemben, hogy lehetne másképp is.
Azon a nyáron kerültem közel ahhoz a lányhoz, aki később az első feleségem lett. Szeptemberre újra igazi barátnőm volt, és később jött az újabb szerelem. Az egyéjszakás kalandokon — ha nehezen is — végül sikerült túllépnem. Bár néha még visszacsúsztam a régi mintába, többé nem éreztem magam jól benne. A test önmagában már kevés volt, kellett mögé valami, amit addig alig ismertem: a tartalom.
Vártunk, lármáztunk, de hallgatagon
Sompolyogott vissza belénk az emlék
S kardos kezünkben Margita nevét
Dalolták ki bő-véresen a pengék.
Május volt és nem éreztünk Tavaszt,
Hogy Ottokárral hajnalban kószáltunk:
- Ha visszajönne, - sóhajtott rekedten,
Megmondom, hogy én sohase szerettem.
(Ady Endre: Ha visszajönne Margita)