Elég furcsa családból származom. Éreztem, hogy valami nincs rendben körülöttem, mert mindenki valahogy butább, egyszerűbb volt, mint amilyennek egy gyerek szeretné látni a saját családját. Például a nagyapámnak összesen két könyve volt: Alberttől Zsákig – magyar focisták rövid ismertetői ABC-rendben –, és Móricz Rózsa Sándor-ja, amit szerintem soha nem olvasott el. Fogalmam sincs, hogyan került hozzá, de évente egyszer elővette – mint valami szent ereklyét – megsimogatta, és mosolyogva közölte velem: „Ha meghalok, te öröklöd ezt a könyvet.”
Gyerekként csodabogárnak néztek. A bizonyítványaimat még a munkahelyükre is bevitték mutogatni, mintha valami cirkuszi attrakció lennék. Támogatni viszont nem tudtak. Egyszerűen nem volt tudásuk a világról. Nem ismerték a természetet, a növényeket, a madarakat, nem olvastak, sőt még az alapvető matek is gondot okozott nekik. A kultúrával nagyjából annyi kapcsolatuk volt, hogy néha a tévé előtt elaludtak. A gyerekkoromból egyetlen estére emlékszem, amikor a szüleim moziba mentek, én pedig a nagyszüleimnél aludtam.
Így hamar megszoktam, hogy egyedül csinálok mindent. A leckéimet, az olvasónaplókat, a szorgalmi feladatokat. Ha valamit meg kellett csinálni, természetes volt, hogy megcsinálom Ha kellett, órákat ültem a könyvtárban. Nem kérdeztem, nem vártam semmit – tudtam, hogy nincs kitől.
Talán hét éves lehettem, amikor rájöttem, hogy anyám hétvégi túláradó kedvessége nem a szeretet túláradó megnyilvánulása, hanem egyszerűen az alkohol hatása. Szerettem őt – a gyerekek ösztönösen szeretnek –, de a bizalmam hamar elvesztette. Akkoriban az üres üvegek visszaváltása komoly zsebpénzforrás volt minden kisgyereknek. Anyám rendszerint engem küldött el a boltba cseresznyepálinkáért, azzal az átlátszó mesével, hogy „egy kollégájának kell holnapra”. Bizonyosságot akartam, így magától értetődő, hogy megjelöltem a címkét. És igen, egy hét múlva ott volt a visszaváltásra összepakolt palackok között az, amelyikre a jelet tettem. Nem lepett meg.
Szerencsére – és ezt furcsa leírni – keveset voltam anyámékkal. Hajnalban elmentek dolgozni, engem a szomszédban lakó nagypapám ébresztett. Náluk reggeliztem, készülődtem, iskola után hozzájuk mentem haza, ott ettem, tanultam, és onnan mentem játszani. Hat–hét évesen már természetes volt, hogy egyedül jártam mindenhova. Vacsoraidőre kellett hazaérnem, beköszöntem a szüleimnek, aztán már mentem is a nagyiékhoz fürdeni és megnézni az esti mesét. Fél nyolc után átmentem anyámékhoz aludni. Ők az esti híradót nézték, néha el sem jutott a tudatukig, hogy már lefeküdtem.
Hétvégén apám többnyire a borozóban múlatta az idejét. Ennek ellenére soha nem láttam részegnek. Nem inni járt oda. Szerintem menekült. Kártyázott, snóblizott, ült a zajban, ahol békén hagyták. Nem akart otthon lenni.
A keresztútig mindennap eljutsz
Senki nem vár, nem jön eléd
Hazamennél, de nem kérnek belőled
Azt üzenik, maradj ott, hol eddig lehettél
Csak menj, sok hosszú év vár rád
Sorsunk egybeforrt, menj, vidd tovább
a hajnal ágyat bont neked
Megpihen rajta kemény fémszíved
Amikor végleg elköltöztünk a nagyiék mellől, az életem semmit sem változott. Kulcsos gyerek lettem. Próbáltam minél kevesebbet otthon lenni. Péntek délután átmentem a nagyszüleimhez, és vasárnap délutánig ott maradtam. Amikor hazaértem minden vasárnap bezárkóztam a szobámba, és a Poptarisznyát hallgattam. Fejhallgatóval. Kizárva a külvilágot. Minden vasárnap kettőtől kilencig – a zene mentett meg attól, hogy gondolkozzak. Ha belegondolok, tizennégy éves koromig a zene, az olvasás és a csavargás volt az életem. Tanulnom nem kellett – amit hallottam egyszer, azt tudtam, amit láttam egyszer, az megmaradt.
A szüleim válása sem rázott meg különösebben. Anyámat már kerültem, apámat pedig alig láttam. Egyetlen este égett belém. Apám még velünk lakott, anyám pedig annyira részeg volt, hogy be akart jönni hozzám aludni, „a pici fiacskájával”. Apám kivezette a szobából, lefektette a nappaliban, aztán felvette a kabátját és elment. Így zajlott az elköltözése. Csendben, lehajtott fejjel. És mint később kiderült, halálos betegen.
Kevés dolgot bánok az életben, de azt nagyon, hogy a következő években eltávolodtunk, és sosem mondtam meg neki, hogy mennyire fontos volt nekem. Azt, hogy az emberekkel tudok bánni, neki köszönhetem. Úgy tanított meg élni, hogy észre sem vettem.
Ezután anyám elkezdett szétesni. Elvesztette az állását, alkalmi munkákból élt. Mire gimnazista koromban visszaköltöztem a nagyszüleimhez, már teljesen elállatiasodott. A lakásban nem volt villany, a szemét térdig ért. Próbáltam elvonóra vinni, orvoshoz, pszichológushoz. De neki jobb volt az alkoholos delíriumban elképzelt ópiumbogarakat söprögetni magáról.
Az utolsó találkozásunk az volt, amikor a két éves unokájára vigyázott. Délután mentem a lányomért, ő a konyhapadlón feküdt, habzó szájjal, maga alá vizelve. A gyermekem pedig a szobában babázott mosolyogva. Aznap este, amikor kitisztult, adtam neki még egy választási lehetőséget: az alkohol, vagy mi. Soha többé nem láttam.
Ha jól sejtem, tizenhét évvel később 2010-ben halt meg. Akkor jelentettek ki az önkormányzati lakásból, ahol élt. Nem tudom, mire gondolt az utolsó perceiben. Talán semmit. Talán volt egy tiszta másodperce. Talán megbánta. Nem tudom, hol és ki temette el. Nem is fogom tudni.
Van egy mondás: „anya csak egy van”. És néha épp ez a baj.
Ne legyen túl nehéz, az út, amin te lépsz
Mert visszavárlak
Arra kérlek, ne legyen túl nehéz neked
El soha nem érlek, ha kettéosztod életed