Azt már megszoktam, hogy évek óta minden nap eszembe jut valaki, akivel évtizedek óta nem találkoztam. Manapság rengeteg dolog triggereli az emlékeim felbukkanását. De tegnap, azt hiszem, csúcsot döntöttem az őrült képzettársítások terén.
Tarhonyát pirítottam, amikor beugrott egy arc. Illetve hát nem is arc volt, hanem egy női fenék, félreérthetetlen pozitúrában…
Teljesen lefagytam. Annyi történt csak, hogy a kép bevillanása előbb történt meg, mint az, hogy a valódi trigger tudatosuljon. A tarhonya. Azon a napon tarhonyás húst ettem. És aztán vagy harminc évig sosem. Mint ahogyan a lányt sem láttam azóta.
Néha az emlékek így működnek. Egy szag, egy íz, egy hangulat – és hirtelen ott van újra, az a húszéves egyetemista, tele lehetőségekkel. A tarhonya illata betölti a konyhát, és az ember már ott áll a régi lakásban, ahol minden más volt: fiatalabb, egyszerűbb, intenzívebb.
Az egyetemen volt egy furcsa csoporttársam. Hatszor próbálkozott, mire hetedjére bekerült az orvosira. Nem azért, mert buta volt, hanem mert stresszhelyzetben nem tudott teljesíteni. Lefagyott, leblokkolt, még megszólalni sem tudott. Ő volt az élő példája annak, miért kellene pszichológiai alkalmassági vizsgálathoz kötni az orvosképzést.
Azt hiszem, jó nagy adag kisebbségi komplexusa is volt, ráadásul a lányok terén sem jöttek össze neki a dolgok. Mindezek alapján érthető, miért nem szimpatizált velem. Nyugodtan kimondhatjuk: egyenesen utált. De még ahhoz is ügyetlen volt, hogy igazán be tudjon szólni nekem.
Abban az évben évet halasztottam, és amikor később találkoztunk, gúnyosan megszólított:
- Gyuri, én már harmadikos vagyok!
- Tényleg… Én meg húsz múltam – vágtam rá teljesen természetesen.
Hm… Eléggé eltértem a témától, de ez a kis kitérő fontos volt ahhoz, hogy megértsük, miért is pikáns a lány sztorija. Ez a lány ugyanis az ő húga volt. Ráadásul évekkel idősebb volt nálam ő is. No és volt egy barátja, akivel már az eljegyzés is megvolt.
Kevés lány van, akit sajnálok, hogy nem tartottam meg. Ez a lány ilyen – bár természetesen nem emlékszem az ő nevére sem. Arra viszont igen, milyen furcsán ismerkedtünk meg. Éppen az élettani intézet lépcsőjén ballagtam felfelé, amikor fentről rám köszönt. Rám várt. Azt mondta, azért, mert egy csomó Levi’s farmert szereztek Olaszországból, és tudta, hogy én minden ilyen dologban benne vagyok. Sosem gondolkodtam rajta, honnan tudta. Talán ez csak valami indok volt, hogy találkozzon velem.
Aznap kihagytam az unalmas élettan gyakorlatot. Kávéztunk, sétáltunk, este elmentünk a TF bulijába, aztán hozzánk.
A lány tökéletes volt. Szép, kedves, vicces, okos – és nem mellesleg fantasztikus az ágyban. Csak az az apróság zavart egy kicsit, hogy tőlem a vőlegényéhez ment haza. De az az éjszaka olyan volt, hogy még ez sem számított. Csak két ember találkozott, tudták, mi fog történni, és egyikük sem állt ellen.
Másnap reggel, amikor elindult tőlem, még sokáig éreztem az illatát. Azt a finom, édeskés parfümöt, ami összekeveredett a bőrével, a hajával. Reméltem, hogy ez nem egyszeri alkalom lesz. Érdekes új tapasztalat volt ez nekem. Egy lányról ábrándoztam. Lehunytam a szemem, újra és újra magam elé képzeltem.
Alig vártam az estét, hogy ismét lássam és hogy a hét hátralévő részét az ágyamban töltsük. És a szőnyegen, a fotelben, az asztalon, a konyhapulton, a zuhany alatt, mindenhol… Szombaton aztán felugrottunk hozzájuk pár holmiért. A bátyja ott ült a lesötétített kis szobájában és tanult. Meglátott minket kézen fogva, és csak annyit tudott kinyögni:
- Hétfőn szív-demó lesz, inkább azzal foglalkozzál!
Nem így tettem.
Elmentünk lovagolni. Pontosabban a lány lovagolt, én meg néztem, ahogy ül a lovon, csodáltam azt a természetes eleganciát, ahogy együtt mozgott az állattal. Vad volt és kecses egyszerre – mintha két világ találkozott volna benne.
Ebéd után aztán egyáltalán nem a szív-demóról beszélgettünk…
Volt az életemben egy-két szex-maraton, de mind közül ez volt a legjobb. Azt nem mondom, hogy azért, mert szerelmes voltam – mert az nem igaz –, de volt benne valami, ami túlmutatott a puszta testiségen. Talán az a tudat, hogy ez nem tarthat sokáig. Hogy ez lopott idő, ami bármelyik pillanatban véget érhet.
Reggel, amikor felöltöztünk és kimentünk a házból, mindketten holdfáradtak voltunk. Neki ráadásul még izomláza is volt. Emlékszem, ahogy nevettünk ezen. Ahogy próbált normálisan járni, de minden mozdulata elárulta, mit csináltunk az éjszaka.
Ennek a kapcsolatnak is úgy lett vége, hogy szinte észre sem vettem. A vasárnapot még együtt töltöttük, aztán nem láttam őt napokig. Vártam, hogy jelentkezzen, de nem tette. Próbáltam elérni, de nem vette fel a telefont.
Egyik este csöngettek. Ott állt az ajtóban – a vőlegényével. Megszámolták, hány farmert adtam el, elszámoltuk a pénzt. Udvariasak voltak, távolságtartóak. Mintha sosem történt volna semmi köztünk. Sosem láttam őket többet. Még a maradék tíz nadrágért sem jelentkeztek.
Nem értettem. De másnap megismerkedtem egy vörös hajú lánnyal. Természetes vörös volt. Mindenhol…
A szerelem másféle veszedelem,
Elragad, messzire sodor, s ott hagy magadra.
És a szerelem – a szerelem, a szerelem – mérgező szer,
Fogadnod kell, mégsem tudsz betelni vele soha.
Vad és kegyetlen, pusztítóan fénylik,
Árad, mint az özönvíz, s vallásnak tetszik.
Fennkölt és brutális, eltorzít és szétszedi,
Felkavar a mélyből, s ott maradsz utána kábán, akár egy zombi.
És akarlak.
És akarlak.
És annyira akarlak,
Hogy már megszállottság.