Mindig is szerettem az irodalmat. Ez persze kockázatos kijelentés, mert aki ilyesmit mond, annál valami nincs rendben. És valóban nincs. Velem legalábbis. Én ugyanis pont azért szerettem, amiért az emberek gúnyolni szokták. Szerettem elképzelni, hogy „Mire gondolhatott a költő?”! Az esetek döntő többségében teljesen mást hallottam ki a művekből, mint amit a tankönyvek írtak.
Mi ezzel a probléma? Szerintem semmi. Ha valaki leír valamit, akkor én miért ne értelmezhetném a magam módján? Sokáig tartott, mire rájöttem, hogy pont attól jók ezek a művek, mert mindenki mást olvas ki belőlük. Mindenkinek mást jelentenek. Ezért kerülnek a tankönyvekbe! Nem azért, mert van egy „helyes” értelmezésük, hanem azért, mert rengeteg helyes értelmezésük van.
Amikor azt látod, hogy:
„Halott szerelmed kihűlt pillangó testét elküldöd nekem
Így kívánsz a jövőre szerencsét”
(Ákos – Térj vissza)
…akkor nem egyszerűen azt érzed, hogy elhagytak. Érzed a halált, a múlandóságot, a széttörő szépséget, a távolságot – mindent egyszerre. Ha nem indul be a fantáziád, akkor az csak egy közlemény. Útmutatás. Használati utasítás.
A jó irodalom titokzatos. Sosem mondja meg, mit gondoljunk róla. Áll előttünk, mint a lány az első randi után. Csak áll a kapuban és vár. Vár, hogy mi fog történni!? Mit látunk benne, egyáltalán látunk-e benne valamit!? Lesz-e csók, vagy csak egy kínos búcsúzás!? És, hogy mi a legjobb az egészben? Hát az, hogy sosem tévedhetünk. Lehetünk szerelmesek belé, lehet egy futó kalandunk vele, vagy közömbösen elbúcsúzhatunk. Mindenképp velünk marad.
Egészen kis koromtól kezdve nemcsak a könyvekben kerestem azt a bizonyos „valamit”. A zenében, az épületekben, de még a falfirkákban is. A zene különösen megragadott. Nem pusztán a szövegekre gondolok – hiszen azok lényegi mondanivalóját kisgyerekként sokszor nem is értettem –, hanem arra a furcsa összjátékra, ami akkor születik, amikor a szavak, a dallamok és a hangszerek egyszerre beszélnek.
Anyám sajnos a végletekig egyszerű teremtés volt. Valójában az egész családunk. Ők is érezték, hogy kilógok a sorból, de nem tudtak mit kezdeni vele. A bizonyítványaimat persze bevitték a munkahelyükre, dicsekedtek velem, de sosem éreztem, hogy támogatnának.
Sokáig nem értettem, miért vagyok más. Aztán a gimnáziumban hallottam először az intelligencia öröklődésének szabályairól – több ezer gén kombinálódik össze, és néha minden „jó helyre kerül”. Ilyenkor átlagos szülőknek is születhet kimagaslóan intelligens gyermeke. Én voltam ez a ritka statisztikai esemény. Tulajdonképpen egy mutáns.
De semmi gond, a természet előbb-utóbb eltünteti a szélsőségeket. A tudomány szerint ez a folyamat generációkon keresztül zajlik. Az én gyermekeimnél is megfigyelhető ez – kimagaslóan intelligensek, de talán egy fokkal kevésbé, mint én voltam. A „visszatérés az átlaghoz” tulajdonképpen az egész világunk egyik legfontosabb szabályozója, hiszen a rendszerek természetesen törekszenek az egyensúlyra és a stabilitásra! Legyenek azok pénzügyiek, társadalmiak, biológiaiak.
És már megint eltértem az eredeti témától. Anyámról volt szó, aki végtelenítve volt képes hallgatni olyan italo disco számokat, amiket nem lehetett egymástól megkülönböztetni, és a szövegét sem értette. Anyám láthatóan élvezte ezeket a dalokat. Talán pont azért, mert nem értette őket. Mert így a zene maradt tisztán zenének és nem kellett gondolkodnia rajta. Egyszer azonban valamiért felvett a rádióból egy Zorán számot. „Apám hitte” volt a címe. Fantasztikus élmény volt. Figyeltem rá. Minden hangra, minden szóra.
Talán így érthető, hogy életem első műsoros kazettája egy Zorán album lett. Szerettem, hallgattam, de furcsa módon soha többet nem vettem Zorán lemezt. Mintha ez az egy dal mindent elmondott volna, amit ismernem kellett. Nem Ő volt fontos – hanem az, amit általa fedeztem fel. Az, hogy egy dal többet jelenthet, mint amit első hallásra gondolsz róla.
Kicsivel később már az erőteljesebb rock felé fordultam. P. Mobil, Dinamit, Hobo, Korál és hasonlók. Ez volt az az időszak az életemben, amikor azt hittem, hogy minél hangosabban hallgatom a zenét, annál igazabb lesz. És bizonyos értelemben így is volt.
Kicsit álljunk meg itt! Tunyót már csak videóról játszották be ezen a koncerten, hiszen már rég eltávozott közülünk. De ahogy a dalban énekli, szeretném hinni, hogy így történt vele, és majd egyszer velem is így lesz:
„Csapzott madár, a levegőben
meg nem tartja már a szíve sem.
Süllyedt lassan. Előttem földet ért.
Lehunyt szemmel csak világot cserélt.”
Ahogy növekedtem, egyre sokszínűbb lett a zenei ízlésem. Az alternatívtól az operáig minden belefért. A valóság az, hogy fogalmam sincs, hogyan alakul ki az emberben a „sokszínű zenei ízlés” . Ez nem valami tudatos folyamat. Nem úgy működik, hogy az ember egyik nap úgy kel fel, hogy „na, ma a reggae következik. Megismerem, megszeretem. Holnap pedig jöhet a dark-electro.” Sokszor a vakszerencse is kellett ahhoz, hogy megismerjek egy új világot. És amikor véletlenről beszélek, akkor nagyon bizarr helyzetekre gondolok, olyanokra, amiket még a legfantáziadúsabb regényíró sem merne leírni, mert senki sem hinné el.
Mint 1985-ben, amikor véletlenül elmentünk Depeche Mode koncertre.
A Palatinus strandról jöttünk hazafelé, amikor a buszmegállóban megláttunk egy plakátot. Nem volt nagy, csak egy olcsó kék-fekete falragasz, amilyenen a művházak hétvégi programjaikat hirdetik. Négy „bőrszerkós” srác volt rajta, fekete ruhában, komoly képpel. Így természetesen arra tippeltunk, amire minden értelmes ember: valami új metalbanda.
Elmentünk. Ledöbbentünk. Először a közönségen, aztán a zenén. A magyar előzenekar nagyon rosszul szólt. Legalábbis akkor úgy éreztem. Később megismertem a zenéjüket és megszerettem, de azon a napon kifejezetten irritált minden, amit műveltek. Valószínűleg nem velük volt a baj, hanem velem. Az embernek néha szükség van egy kis időre, hogy felkészüljön a váratlanra.
Ott álltunk egy csomó kelet-német, cseh és lengyel rajongó között, szegecsekkel kivert bőrdzsekikben, hosszú hajjal, és csak bámultunk. Aztán jött a Depeche Mode, és mi továbbra sem mozdultunk. Csak álltunk és néztük őket. Néztük, ahogy felmennek a színpadra, beállnak a szintetizátorok mögé, és elkezdenek… nos… izé… Zenélni? Tulajdonképpen igen, de egészen másképp, mint amit addig ismertem.
Már öt-hat szám lement, amikor észrevettem, hogy finoman ide-oda lépkedek a zene ütemére. Táncoltam! A „Photographic” alatt aztán végérvényesen megváltoztatott valamit bennem. Mi volt abban a dalban? Emlékek. Villanófények. Képek, amiket valaki készít, hogy megőrizzen valamit. Nemcsak a szöveg, a ritmus szaggatottsága, a színpadi fények is letaglóztak. Csak álltam ott tizenhárom évesen, és megértettem: ez vagyok én. Ez az, amit csinálok, amit csinálni fogok. Fényképezek. Nem kamerával, hanem fejben. Minden pillanatot elraktározok, minden hangot, minden képet, hogy aztán, – akár évtizedekkel később – elő tudjam venni őket.
A „Photographic” nem véletlenül változtatott meg engem. Hanem azért, mert felismertem benne magamat.
Milyen lenne egy tankönyvi elemzés, ha nekem kellene megírnom? (Akik angolul olvassak a blogomat, azoktol előre is elnézést kérek. Egyrészt a magyar sokkal kifejezőbb nyelv, másrészt az angoltudásom sem megfelelő, hogy a továbbiakban minden részt pontosan úgy írjak le, ahogy szeretném.)
„A Depeche Mode korai korszakának egyik legsúlyosabb és egyben legérzékenyebb dala, a Photographic, jóval többet rejt, mint amit első hallásra gondolnánk. A dalszöveg egy fénykép metaforáját használja, amivel egy teljes belső világot tár fel: az emlékek fogságát, a cselekvés elmulasztásának fájdalmát, és azt a módot, ahogy a múlt – ha nem zárjuk le – lassan a jelen helyére lép.
Az „I take pictures, photographic pictures” sor egyfajta érzelmi bénultságot mutat: képeket készít, hogy megőrizzen valamit, amit már nem élhet át. A múlt így valójában nem emlék lesz, hanem kényszeres újrajátszás. Ezek a visszatérő technológiai utalások a személyes kapcsolatok elidegenedésének szimbólumai. Az életből csupán töredékek, a valóság puszta másolatai maradtak. Csak hideg, rögzített jelek.
Az „erős fény – sötét szoba” képe ismétlődő refrénként hasít az agyunkba. A fény a felismerés, a múlt fájó tisztánlátása, míg a sötét szoba az elfojtás, a tudatalattiba süllyesztés tere. A dal e két pólus között ingadozik, mintha maga a lírai én is képtelen lenne eldönteni, hogy el akarja felejteni az emléket, vagy inkább beleragadna annak részleteibe.
Különösen súlyos jelentést kap az a sor, hogy „Azt mondtam, írok egy levelet, de sosem volt rá időm.” Ez a banálisnak tűnő kifogás mögött ott lappang az egész sors alakulása: a döntés, amit nem hozott meg, a gesztus, amit elmulasztott. Ez a mondat már nemcsak a másikhoz fűződő viszony lezáratlanságáról szól, hanem arról is, ahogy az ember egy életen át hurcol magával egy elmulasztott pillanatot. Az egész dal egyfajta rögzített gyászfolyamat: nem a halál, hanem a kapcsolat lassú kihunyása miatt.
A Photographic így válik egy belső állapot hangképévé – egy olyan ember vallomásává, aki már csak megfigyel, archivál, dokumentál, de élni nem tud. Nem csoda, hogy a fénykép ebben a szövegkörnyezetben nem az emlékezés eszköze, hanem a felejtés lehetetlenségének bizonyítéka. Ahogy minden kép kimerevít egy pillanatot, úgy ez a dal is egy érzelmi állapotba dermedt tudatot őriz meg: ahol a csendes megbánás, a vágyott, de sosem tett lépések, és az idő iránti tehetetlenség egyszerre vannak jelen. A Photographic nemcsak egy dal – hanem egy kimerevített életérzés.”