Minden ember életében felbukkannak, majd eltűnnek emberek. Néha hetek, hónapok alatt szivárognak be a mindennapjainkba, mások egyetlen robbanással átrendeznek mindent körülöttünk. Lesznek, akik ott is maradnak egy időre. Barátok lesznek, szeretők, esetleg ellenségek, nagy ritkán társak. Velünk lesznek egy nyáron át, néhányan éveket töltenek melletted.
Azt hisszük, mi irányítjuk, hogy mikor engedjük el a másikat. Azt hisszük, mi döntünk, mikor megyünk el, vagy mikor küldünk el valakit, de valójában csak sodródunk. Sodródunk az események árjában, és amikor végre partot érünk, már nincs mellettünk senki. Azt sem tudjuk pontosan megmondani, mikor kezdődött a távolodás. Mikor lett a csend kényelmetlen. Mikor kezdett el fájni a közös levegő.
Az egyik pillanatban még együtt voltunk, a másikban már nem. A kettő között valahol, láthatatlanul, elvesztettünk mindent.
Azt már megmutattam, milyen véletlenek hoztak mindent elsöprő szerelmet az életembe, most itt az ideje megmutatni a másik oldalt, azt, hogy mi vezethet a búcsúhoz. Ez a történet arról szól, hogyan ér véget valami, ami végtelennek indult.
Ahogy fölém nő az éj…
álmodni nem hagy a vád.
Ha becsukom fáradt szemem
tekinteted az arcomba vág.
Szemed tüzénél megvakulok,
de lassan újra feljön a nap…
Nélküled semmi vagyok.
Halott virágok illatát nyögik a fák
és megrázkódik a táj,
valami véget ért, valami fáj.
Érdekes, de hiába volt ő az, akiről azt gondoltam, örökre velem marad, még az évszámot sem tudom biztosan megmondani, mikor fejeztük be. Sőt, még a hónapot sem. A fájdalmas pillanatokat elmaszatolja az ember emlékezete, hogy elviselhetőek legyenek. A dátumok elvesznek, a részletek összekeverednek, és ami megmarad, az egy érzés. Valami diffúz fájdalom, de már nem tudod pontosan, miért.
Azon a napon nagyon hideg volt, olyan hideg, amitől fáj lélegezni. Igazából nem is veszekedtünk. Történt valami, egy apróság, amit én szóvá tettem – valami, ami ma már annyira lényegtelen, hogy fel sem tudom idézni. Mire ő közölte, hogy „el lehet menni”. Csak ennyit mondott. Nyugodtan, szinte közömbösen. Mintha már hetekkel ezelőtt eldöntötte volna, és most csak kimondta végre.
Én pedig elindultam. Felvettem a dzsekimet, és elindultam. Még hallottam, amint utánam szól: „Ha most elmész, akkor vége.” – de valahogy mégsem álltam meg. Büszkeség? Az igazságom bizonyítása? A düh, hogy ő mondta ki? Ki tudja… Mentem a hideg utcán, és folytak a könnyeim. Szavak nélkül is tudtam, hogy vége. Tudtam, hogy ez nem egy veszekedés, ami után kibékülünk. Ez egy vágás volt. Tiszta, mély, végleges.
Az, hogy mit csináltam utána? Fogalmam sincs. A következő kép, ami megmaradt: a barátom autójában ülök, hallgatom a Pierrot Tegnap összetört egy álom című számát. Újra és újra. Alig beszámítható állapotban. Már nem sírtam. Csak ültem és bámultam kifelé a kocsiablakon.
Tudtam, visszavágysz a fénybe,
neked kell a csillogás
csak azt későn vettem észre,
hogy ennyi elég, nem kell más
Csúnyán összetört egy álom,
ezer szilánk szétgurult
s mindig, mikor nem is várom,
mélyen belém szúr a múlt
Nincsen érv és nincs esély, a végső szót tudom
de azt mondd el, ha jön az éj, majd miről álmodom?
Órákon át autókáztunk. Céltalan körök a városban, míg végül – „véletlenül” – ott voltunk a lány lakása előtt. A barátom kiszállt az autóból, felnézett az ablakra, ahol fény égett. Aztán eltűnt a lépcsőházban. Én csak ültem. Vártam.Amikor visszajött, csak ennyit mondott:
– Összepakolta a cuccaidat egy dobozba. Ül a földön és sír. Nem is nézett rám. Nem szólt egy szót sem.
És akkor megértettem. Mindketten ugyanúgy éreztünk. Mindketten égett bennünk ugyanaz a fájdalom. De mégsem tudtunk mit kezdeni vele. Nem tudtunk egymáshoz menni. Mert volt valami, ami már eltört. Valami, amit nem lehet összeragasztani.
Hónapokkal később a születésnapjára megvettem az akkor megjelenő Karcolatok albumot Ákostól. (Hopp! Megvan az évszám! 1993!) Lementem a sörözőbe, ahol már tartott az ünneplés. A többiek egy közös ajándékkal lepték meg. Épp a kezemben tartottam a kazettát, és készültem átadni, amikor ő elővette a táskájából ugyanazt az albumot.
– Tegyétek be ezt! – kérte a csapostól. – A Hellót.
Hello, hello, nem tűntem el,
Csak egy távoli bolygón jártam lehunyt szemekkel.
De kinyílt lassan a szem,
Most is rád ragyog,
Könny reszket benne,
Mert látom, hogy vak vagyok.
Én szóra váltanám a gondolatot, de félek, hogy nem érdekel,
Sajnos nem állnak össze a mondatok,
Én nem ide jöttem, nem ezt akartam,
Reményt kaptam csak az útra, én az örök átutazó,
azt, hogy minden bűnöm megbocsátható.
Hiszen minden bűnöm megbocsátható...
Hello, hello, én a régi vagyok,
Tévedésből jöttem a földre, és félek, hogy itt ragadok!
Hiszed, vagy nem, egyszer hazajutok,
Nem látsz majd többé, hiányozni fogok...
Csendben visszatettem a kazettát a zsebembe. Hazamentem. Szabad voltam.
Azon a nyáron feleségül vettem egy másik lányt. Újabb véletlenek sodortak az utamba valakit, akit már egyszer elvesztettem, de újra megtaláltam. Azt hittem, ez most már biztos. Most már tényleg. De őt sem végleg.